Derekasan öntözni a reménytelenséget gyömbéres, meg korianderes, meg az ég tudja, miféle vodkával: hamisítatlan orosz hangulat.

Petuski közelebb van, mint gondolnánk. Bár Ve­nye­gyikt Jerofejev regényének főhőse – vagyis saját maga – soha nem jut el a boldogságos Petuskiba, valójában mindig is ott imbolyog alkoholos boldogságában, s így mi is nekivághatunk bátran, ha kíváncsiak vagyunk, csak ne a volt Szovjetunióba induljunk, hanem a sarki kocsmába, vagy ha van, még jobb egy talponálló. Feltűnés nélkül vegyülhetünk korsó sörrel, felesekkel, a mámor lényege ugyanis az ivás folyamatossága, ennek az egzotikusnak egyáltalán nem mondható észlelésnek egzotikus hosszúságú kitartása, ahogy Venyicska is teszi a Moszkva – Petuskiban. Derekasan öntözni a reménytelenséget gyömbéres, meg korianderes, meg az ég tudja, miféle vodkával: hamisítatlan orosz hangulat. Jerofejev sem igen tehetett mást, hiszen a szocialista rezsim számkivetette magából, ráadásul odahaza, ami a szerencsétlenséget csak tetőzhette, és mégis, az elkeseredett, élethosszon át tartó szlopáláson könnyed humor tör át regényében, a szürke szovjet világ felragyog, és szellemdús menüettet jár az alkoholmámorban. „Mintha mi mindannyian részegek volnánk – magyarázza Venyicska az Istennek -, csak ki-ki a maga módján, egyikőnk többet ivott, a másik kevesebbet. És ez mindenkire másképp hat: az egyik a világ szemébe nevet, a másik sír a kebelén. Az egyik már kihányta magát és jól van, a másikra még csak most jött rá a hányinger. És én? – hát én aztán igazán sokat ittam már, és mégsem volt semmi hatása, egyetlenegyszer sem nevettem jóízűen, és egyszer sem hánytam el magam. (…) mindenkinél józanabb vagyok…” Ha ezt az 1970-es években olvastam volna, mikor megírása után szamizdatban terjedt a regény, akkor bizonyára beleborzongok a burkolt rendszerellenes bírálatba, amely valószínűleg tüntetésként lebegett volna elém a végtelen alkoholizálást megörökítő sorok mögül. És most? Most szintén rendszerkritikának érzem, elég tényleg beülni valami szutykos kiskocsmába. Benne van ebben a világban a mára már le-, de el nem tűnt osztály is, a munká-soké, akik hosszú évtizedeken át uralták a közbeszédet, azután a rendszerváltozáskor, huss, egyszeriben a semmibe tűntek, mintha sosem léteztek volna, és ma sem léteznének, mintha nem is didergő féldeciket láttam volna leszaladni, alig félórája, bizonyos malteros kezeslábasok mögé, az Árpád hídi HÉV-megállóban. Borzasztó tehát, hogy Jerofejev, ez a kiváló koponya kábelfektetésre kényszerült (bár az eset nem volt egyedi abban a zuhatagos időben, mint az közismert), és mégis fantasztikus, hogy ebből a nyomorúságos tapasztalatból ilyen tündöklés született, amely ezúttal a Stúdió „K” maroknyi alkotóját ihlette meg.
A teljességhez hozzátartozik, hogy Tamási Zoltán a Hű, de messze van Petuski! előadásának szövegéhez Jerofejev Walpurgis-éj, avagy a kővendég léptei nyomában című drámájának részleteiből is hasznosított, de a vezérlő fonál mégiscsak a regény dramaturgiája, azaz Venyicska utazása maradt a Kurszki pályaudvarról Petus­ki állomásra. Tamási nemcsak a szöveget alkalmazta színpadra, hanem rendezte is az előadást, és maga játssza benne Venyicskát. Találó szereposztás: Tamási egész lénye remekül alakul a vodkás sárban tocsogó értelmiségivé, a reménytelenség ködös páráján is átmosolygó eszmefuttatóvá, aki kedvvel ecseteli borzalmas és rendkívüli dolgokat kifejező koktéljait, gépzsíros kölnivel kevert zsiguli sörökből, miegymásból, és elragadtatással beszél arról a boldogságról, ami Petuskiban vár rá. Valami­féle szertartásszínházat látunk: a Petuskiba vágyódó Venyicska utazása során megeleveníti egész életét, és eljátssza két angyal segítségével, egy alkoholos prizma fénytörésében. Homonnai Katalin és Kakasy Dóra kedves és jókedvű angyali teremtések, a történet során megelevenedő alakokká is ők változnak át. Pompás burleszk, amikor részeg melósokként meséli és játssza el a trió, hogyan rúgták ki Venyicskát a brigádvezetői posztjáról, és még a részegeskedés sem fordul ripacskodásba, mindenki figyelmesen és ízléssel játszik.

Homonnai Katalin (Mása), Tamási Zoltán (Venyicska) és Kakasy Dóra (Olga) – Schiller Kata felvétele

Az utazás a lerészegedés folyamatát ábrázolja, a kijózanodott ébredéstől kezdve a végkimerülésig, de közben egy egész eposzi világot jár be Venyicska, mennytől a pokolig, angyaloktól a szocialista realizmusig. Az alapgondolat világosan bomlik ki az előadásban, kompakt és kidolgozott minden momentuma, és mégis, valahogyan leegyszerűsít. Valószínűleg nem is lehet visszaadni a regény bonyolultságát, ahol a szituációk mögé gazdagabb, árnyaltabb és többszólamúbb világ kerekedik. Vegyük például az ellenőr epizódját. Szemjonics kalauz a regényben egy részeges disznó, aki a bliccelő utasoktól piában kéri a jegy árát, s attól függően, ki hová megy, csak rábök az utasra, és bemondja a mértékegységet. Egyedül Venyicska nem fizet vodkával, hanem a világtörténelem sikamlós anekdotáival, de sohasem tudja végigmondani őket, mert a kalauz az egyik állomásnál végérvényes leugrik és szétokádja magát, mert addigra mindig teljesen elkészül az erejével. Bőséges és groteszk a képsor, miközben az előadásban egy rövid mozzanatban intéztetik el: Ve­nyics­kától italban kéri a jegyet az ellenőr. Hiába kerek az előadás dramaturgiája, hiába kidolgozott a játék, szükségszerűen kiszóródnak érzékeny mozzanatok.
Ugyanakkor pedig pontosan kidolgozott színház születik, egészen kifejező például a részeges és szomorú varázslatokkal teli világ miliője. A díszlet – szintén Tamási Zoltán munkája – egy emeletes pult és teméntelen italosüveg. Az alkoholisták kézenfekvő alapanyagából varázslat jön létre már a felütésnél: Venyicska egy halom csengő-bongó üveg alól mászik elő. Gyönyörű és kitartott pillanat, ahogy a sajátos harangjátékból előkecmereg hősünk, azonnal megtudjuk, miféle embert is látunk majd. Ahogy haladnak előre a történések, és egymást váltják a helyszínek, úgy kerül egyre több játékba a praktikus pult, ezen ülnek az angyalok, innen lehet kitekinteni, mint vonatablakból, igény szerint forgathatók a hozzá erősített padok. És a kocsmapultra helyeznek az angyalok pár üveget is. Ahogy pedig a mámor és a történetek meglódulnak, egyszer csak a pult felfordul, de nemcsak egy új helyszínt kapunk, hanem a szesz szürreális varázslatát is: az üvegek, fittyet hányva a fizika törvényeinek, peckesen merednek előre, kilencven fokban megdöntve. Hamarosan új üvegek is kerülnek ide-oda, ki fel, ki le, jobbra vagy balra mutat a szájával, mintha egy alkoholista szemszögéből látnánk természetes csodákat. Végül keretként Venyicska részegen visszakerül Moszkvába, messze Petuskitól, mégpedig szemtől szembe a szintén üvegekből összeállított, falon lógó Kremllel, amit addig soha nem talált, mert bármerre is kereste, mindig a Kurszki pályaudvaron kötött ki. Akkor visszadől az üveghalomba is, és meghal, nem vergődik tovább, és az üvegeknek ez a különös csörrenése-koccanása is elhallgat. Pontosabban egy mennybéli üveghalmot szólaltatnak meg az angyalok: halottas csengőként rántják meg az alkoholista álomban üvegekből kirajzolódó mennyei Kreml sziluettjét.
Hű, de messze van Petuski!
(Venyegyikt Jerofejev Moszkva – Petuski és Walpurgis éj, avagy a kővendég léptei című művei nyomán) (Stúdió „K”)

A rendező munkatársa: Bagota Béla. Díszlet, jelmez, írta és rendezte: Tamási Zoltán.
Szereplők: Homonnai Katalin, Kakasy Dóra, Tamási Zoltán.