A bűnös, pénzhajhász és egyéb világi javak bűvöletében élő társadalom lelkiismerete ő, a szegény, ám konzekvensen gondolkodó, megvesztegethetetlen filozófus.

Nincs színészi tűzijáték Haumann Péter Szókratész-előadásában. Színtelenül, majdhogynem szárazon koppannak a megvádolt, megrágalmazott filozófus szavai. Haumann látszólag érzelemmentesen, hűvös racionalizmussal beszél hozzánk, nézőkhöz, akik a Sufni piciny nézőterén az athéni polgárokat, pontosabban az athéni férfiakat testesítjük meg. Nincsenek érzelmi kitörései, nem emeli fel a hangját, vagy épphogy csak, nyugodtan és kimérten érvel igazsága mellett; néha párbeszédekbe bonyolódik fölbérelt vádlójával, Melétosszal, aki ezúttal láthatatlan és hallhatatlan, holott tudjuk és érezzük, hogy jelen van, valahol a nézőtér mögött magasan, a bal hátsó sarokban foglalhat helyet. S beszél még a bírákhoz, gyakran hivatkozik is rájuk, apró karlendítésekkel, tétova, félbehagyott, finom mozdulatokkal megidézi őket, akik szintén a háttérben, valamiféle emelvényen kísérhetik végig Szókratész mutatványát, önnön igazsága kifejtését, védelmét.

Mindvégig égnek a lámpák a nézőtéren a játék alatt; nemcsak mi látjuk Szókratészt, a bölcselőt, hanem ő is lát bennünket, az arcunkba pillant, közel jön, s a szemünkbe néz, nem szúrósan, hanem higgadtan szemlélődve, figyelve mintegy a hatást, amelyet okfejtései belőlünk kiváltanak. És persze mi is látjuk egymást, akik ott ücsörgünk a dísztelen, kopár, fekete falakkal határolt apró térben; senki nem moccan, csak a külvilág apró, távoli, ismétlődő hangfoszlányai szűrődnek be alig hallhatóan. A kölcsönös és közös meditáció színterét hozza létre Haumann tárgyilagos és reflektált megszólalásaival, ami alig különbözik a hétköznapi beszédtől, hiszen olyannyira puritán és sallangmentes, mintha valaki egy zárt szobában beszélne hozzánk megfontolt tónusban.
Úgy szól most ez a kétezer-négyszáz éves ógörög monológ Devecseri Gábor nem fakulóan pátosztalan, rusztikus, gördülékeny és szépséges nyelvén, mintha tegnap írta volna valamely kellő logikai és filozófiai kultúrával fölvértezett kortárs író. Valakit, egy gondolkodót megvádolnak és megrágalmaznak a közösség színe előtt. A vádak, a rágalmak – nincs új a nap alatt – istentagadásról, az ifjúság megrontásáról, jogosulatlan haszonszerzésről szólnak, többek között. Szókratészt, az antik bölcselőt koholt vádak alapján nemcsak perbe fogták annak idején, hanem halálra is ítélték, s az ő tanait és érvrendszerét foglalta filozófiai dialógusokba tanítványa, Platón. A Szókratész védőbeszéde a szenvedélyes igazságkeresés drámája: egy elaggott, hetvenhez közeli filozófus mondja el benne a maga mentségét és erkölcsi alapvetését, intelmeit kortársainak. Az ártatlanul meghurcolt erkölcsi fölénye biztos tudatában érvelhet, hisz semmi más nem vezérli, mint az igazság fölfejtése. A bűnös, pénzhajhász és egyéb világi javak bűvöletében élő társadalom lelkiismerete ő, a szegény, ám konzekvensen gondolkodó, megvesztegethetetlen filozófus.
Mikor Haumann előlép a félhomályból hétköznapi sötét öltönyében, s keresetlen egyszerűséggel mondani kezdi megvádolásának drámai történetét, szájszögletében finoman gunyoros könnyű mosoly bujkál. Alig észrevehető iróniával, sztoikus nyugalommal lajstromozza a képtelenebbnél képtelenebb vádakat, amelyekkel ellenfelei most a halál pitvarába taszították. Hangjában nyoma sincs a felháborodásnak, inkább csodálkozik, gondolkodóba esik, tűnődik, s megpróbálja megérteni a dolgok és viszonyok szerkezetét, mozgatórugóit. Túl jón és rosszon, mintha csak kívülről, felülről szemlélné az életet, az életét, ami nem több számára, mint megvizsgálandó tárgy. Halkan göcög, s míg sorolja a súlyos igazságtalanságokat, halkan kacarászik hozzá: majdnem sírásba hajló nevetése a lefojtott indulatnak, az ámulatnak, a rácsodálkozásnak, a lemondásnak, a reménynek s a beletörődésnek a különleges szimbiózisát nyújtja. Iróniája mégis metsző és mélyről fakadó, hisz magától értetődő természetességgel beszél az égbekiáltó hazugságokról. Nincs benne halálfélelem, bölcs derűvel, érzelemmentes közönnyel beszél a halálról.
Haumann remeklésében – mert hisz ez a hosszú-hosszú évek, évtizedek alatt végtelenül kiérlelt és kőkeménnyé csiszolt szerepformálás igazi színészi mestermunka – az a legmegkapóbb, hogy módfelett takarékosan, mondhatni, visszafogottan él jól ismert és sokszor megcsillogtatott művészi eszközeivel. Hangszínváltásaival, hangjának mélységével és magasságaival, aprólékosan kidolgozott ironikus mimikájával, magával ragadó gesztusaival. Pedig újra és sokadszorra is elővett és „újrajátszott” Szókratészében, pályájának eme emblematikus nagy szerepében Haumann nem tesz mást, „csak” maximálisan azonosul a megformált figurával, érzékivé teszi az antik bölcseletet, formát ad a szofisztikált észjárásnak, pontosan érzékeli és kiaknázza a tér s az idő koordinátáit.
A Szókratész védőbeszédét, nem minden előzmény nélkül, a fiatal Haumann Péterrel a címszerepben 1970 októberében tűzte műsorára az épp induló 25. Színház. Érlelő-növelő évtizedek s megszámlálhatatlan színpadi és filmszerepek sora után a Katona kicsiny játszóhelyén – kell-e mondani? – különleges műalkotás látható.
Mesterség, felsőfokon.

Platón: Szókratész védőbeszéde
Előadja: Haumann Péter

Katona József Színház, Sufni, 2011. február 16.