A Comédie-Française működési struktúráját tekintve egyedülálló színház Franciaországban, talán nevezhetjük a francia Nemzetinek. Állandó, saját társulatával időről időre válogatott, világszerte elismert rendezők dolgoznak (több-kevesebb helyi sikerrel). Molière házának első női igazgatója, Muriel Mayette a fiatalabb rendezők felé is nyitott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a közép-kelet-európai turnén bemutatott két 2007-es előadást a hatvanas évek végének szülöttjei jegyzik. Ugyanakkor a Comédie-Française előadásain minden alkalommal érződik valamiféle küldetéstudat, a (francia) drámairodalom klasszikusainak értő, mindig időszerű tolmácsolásának kényszere. Anélkül, hogy bármiféle párhuzamot akarnánk vonni, a vendégjátéknak talán jobb helye lett volna a Vígszínház színpadán (1999-ben már jártak ott), mint a mi Nemzetinkén, ahol is a Vieux-Colombier, a nagy múltú párizsi színház egyik stúdió­jának méreteire tervezett díszletek mindkét elő­adás­ban némileg lötyögni látszottak.
Az 1964-es születésű szicíliai szerző, Spiro Scimo­ne darabja, a La Festa (Az ünnep) nem a klasszikus dramaturgiát követi, sokkal inkább a századfordulók válságtüneteit mutatja. Ugyanolyan szűkszavú, tőmondatos fogalmazás, mint körülbelül száz évvel ezelőtt, csakhogy míg az akkori egyfelvonásosokat sokkal inkább áthatotta a misztikum vagy a fátum, ez a jelenkori életkép épp ezek hiányával tüntet. A családon belüli emberi viszonyok transzparenciáját és feldarabolódását a színpadkép (Saskia Louwaard és Katrijn Baeten) is tükrözi: a panellakás szűkös tereit csupán két helyiség jelzi, a konyha, ahol még ha akarna, sem tudna összegyűlni a család, és a fürdőszoba, ahová még a király is gyalog jár, az elszigetelődés ideális tere. A falak átlátszó plexiből: a közönség mindent lát, a szereplők pedig mindenről tudnak, ami ezek mögött a falak mögött történik. Christine Fersen és Gérard Giroudon is finom játékkal, apró rezzenésekkel érzékelteti, hogy harminc év után már nincs titok egy házasságban, az összezártságban megkoptak a fogaskerekek, és beolajozni már nincs erejük. Mindent a megszokás ural, a tegnapi újság és a csak azért sem elég édes kávé. Az Apa és az Anya párhuzamosan zugdohányzik, feltehetően ez is a kezdetektől megy így, mindkettő átkiabálja a másiknak aggódó beszólásait. Ezt a képet egészíti ki aztán a Fiú, akinek a figurájában a bolgár rendező, Galin Stoev a könnyebb ellenállás felé megy el: a meglehetősen korpulens Serge Bagdassarian minden mozdulatát hálásan díjazza a közönség. Persze a választás logikus, a „Mit főzzek nektek ebédre?” minden családban központi kérdés, a közönyös gyerek pedig hanyag természetességgel kieszi a hűtőt. Az erőviszonyok teljesen tiszták, a tekintélyt parancsoló termetű Fiútól mindkét szülő a maga módján tart, de míg az anyai gondoskodás valamiféle merkantilis, pénzre váltható cinkos viszonnyá alakul, az Apa kihágásai a fia szemében nem nyerhetnek bocsánatot. A párosokon belül megvannak az íratlan játékszabályok, amelyeket a maga módján mindenki tiszteletben tart: az Anya tudja, hogy a férje kártyázni jár, és meg sem hallja, amikor a Fiú alá akarja aknázni a bizalmát, az Apa nagy ívben kitér a fia elől, a Fiú pedig, bár lenézi, anyagiakkal kompenzálja az anyját. De a lényeg, hogy senki ne kerüljön a másik útjába ebben a látszólag a két férfi között felosztott, az Anya által összetartott minimalista univerzumban. Az „ünnep”, a házassági évforduló csupán arra mutat rá, kinek a személyiségéből mi maradt az egymás mellett töltött harminc év után: az Apa kényszeresen igazgatja saját közvetlen környezetét, míg a közös terekbe belerondít; az Anya, ha már lemondott a szabad akaratról (még azt sem tudja, milyen tortát szeret), végre beválthatja nem létező örökségét (a megálmodott piros kalap); a Fiú pedig sóváran bámulja az üvegfal mögül, hogy ez a két ember igenis képes csendben elfogadni egymást. A feladás és megszokás napi küz­delmét szemlélve meglehetősen cinikus a darab címe – tulajdonképpen érthető, hogy az erős komikus hatásokat rejtő, ugyanakkor sokkal inkább a hétköznapi tragikumot körüljáró szöveg egyes pontjain leginkább a harminc alatti nemzedék mulat. Talán mert az idősebbeknek nem elég görbe a tükör.
Ebben a párosításban a Kényeskedők épp a La Festa ellentettjének tűnik: Molière színműve harsányan szól a női nem gyengéiről, amit az angol rendező, Dan Jemmett az egész emberi nemre, illetve társadalomra tágít. A hangnemet is felvállalja, ezen a darabon nincs mit finomítani – és szól is a klasszikus diszkóritmusban, a hetvenes évek látvány- és hangi világában. Míg Stoev inkább az utóbbi tíz évben egyre divatosabb színpadi oratóriumok felé mozdul (lásd Viripajev-rendezéseit), Jemmett szívesebben kísérletezik stílusirányzatokkal (2004-ben az Alkalom szüli a tolvajt című Rossini-operát például western-környezetbe helyezte), és ennek érdekében nem riad vissza semmilyen vaskos megoldástól. Az alaphangot megadja a díszlet és a szereposztás: többosztatú, csillogó keretes esztrádszínpad tárul a szemünk elé, afféle színház a színházban megoldással, amelynek előterében a minimál dizájn nyilvánvalóan drága, szabadon görgethető, divatos darabjai állnak (fehér bőrkanapé, nyitott ruhaállvány); az eladósorban lévő Kati és Magdi (Illyés Gyula fordítása sorjázik a feliratokban) túl van első ifjúságán, és az embernek az az érzése támad, hogy a szereplőválogatás során előnyben voltak a kellően eldohányzott hangú színésznők. Ugyanakkor az aktorok játékát egyetlen rossz szó sem érheti, mindenki – szó szerint, a szárazon úszást imitálva – lubickol a szerepekben, nem csoda, hiszen a külsőségek megjelenítésének szüksége kellő mennyiségű segítséggel látja el őket. A Gorgi­bus lányát alakító Catherine Hiegel angolos akcentust és remek jelmezeket, frizurákat kapott, az unokahúgot játszó Catherine Ferran hatalmas hajcsavarókat és derékfájást, kettősük pedig időről időre átokként, megvetően elhörögheti az „esküvő” szót a közönség felé. Ami az udvarlókat illeti, Jemmett shakespeare-i quiproquót kever Molière dramaturgiájába: a négy szereplőt kettőre csökkenti, az álcázós megoldást választja a kettőzés helyett, amit valós beöltözés és vetkőzés jelez; La Grange (a többször bizonyított Andrzej Seweryn) és Du Croisy (a remek ritmusérzékkel rendelkező Serge Bagdassarian) a nemes prémet és úri szabású öltönyt színes műbőr zekére és flitteres csizmára cseréli, így lesz belőlük Mascarille és Jodelet, majd az átváltozás nagyjából visszafelé is megtörténik, az időmegtakarítás okán a szemüvegek fel- és levételével. A kimért eleganciát a jel­mezben Gorgibus (Mic­hel Favory) és az összes szolgát egy személyben megtestesítő Florence Janas képviseli: előbbi visszafogottan szabott trapéznadrágjában leginkább egy konferansziét idéz, utóbbi a zárójelenetig őrzi semlegességét, amikor is a szőke parókát felváltják az égővörös tincsek, a szigorú kosztümöt pedig az aranyruha – mert ebben a házban csak a saját vér becsületét védik; Gorgibus bizony össze­szű­ri a levet a szolgálólánnyal, aki a háttérből mindvégig kezében tartja az eseményeket vezérlő távirányítót. Úgy tűnik, Jemmett abszurd drámát akart rendezni, és ehhez a műfaj legismertebb toposzait vetette be. Beckettnek adózva a hordszékes jelenetet az egy személybe sűrített szolgával játszatja, aki különböző színű kalapokat cserélget a fején, jelezve a hármas színpadi jelenlétet, majd egy adott pillanatban Mascarille nyílt színen erősen gondolkodik; a két álnemes belépője pedig afféle ionescói „távlatokat” kap a köszöntés és a társalgás kezdeti nehézségeiben. Csakhogy Molière túlságosan is földszagúnak bizonyul, ezek az intermezzók csupán a helyzetkomikum okán tűnnek fel. A színpadi és színészi eszköztár hiánytalan, akárcsak Stoev rendezésében, a tökéletes átláthatóság és a talmi csillogás viszont mintha mindvégig elvonná a figyelmünket az alsóbb régiókban finoman, talán megalkuvóan megbújó fricskákról.