Ha valaki kollekciójából esetleg még hiányozna Mária Nádas Péter Találkozásából (gondolom, fiatalok előnyben), ajánlom, keresse fel a Tivolit: nekem Mária most már Bánsági Ildikó marad. 

Ritka és kegyelemteli pillanat, mikor a színész nem szerepet játszik, hanem maga lesz a szerep. Mikor sem erőlködést, sem technikákat, de virtuozitást sem lehet felfedezni az alakításában, csak figyelni egy megírt figura kivételes létezését az élő személyben. Színházjáró emberek egész tárházát raktározzák fejben az ilyen csodáknak, persze ki-ki mást és mást, ízlése szerint. Ha valaki kollekciójából esetleg még hiányozna Mária Nádas Péter Találkozásából (gondolom, fiatalok előnyben), ajánlom, keresse fel a Tivolit: nekem Mária most már Bánsági Ildikó marad. Egészen pontosan talál rá a drámai szöveg, az emlékképek „felmerülésének” tempójára és hangütésére, hiteles és magától értetődő lesz minden mondata. Felépíti, sőt feltornyosítja a múltat, mint valami szigorú, gonosz érzésekkel teli tömböt, és közben boldog félmosolyokkal réved el a visszaemlékezés iszonyai közt rejtőző derűs pillanatokban. Visszafogott gesztusaiban és a csendes, finom mozgásokban látni az asszony hajdani boldogságát, látni a férjét, aki kacagtatta és megcsalta, a komikus és kellemetlen rokont, a pribékjeit, a platánokkal borított terecskét, az érzelmek mély, kacér és borzasztó epizódjait. Min­dent éppen csak annyira villant meg, amennyire a színpadra írt mondatok láttatni kívánják. Nádas zsongító, rit­mizált szövege lélegzik, ahogy a színésznő emlékeibe merülve húzkodja elő ruhaujjába rejtett keszkenőjét, ahogyan összevegyíti egy arisz­tokrata hölgy eleganciáját valami kislányos csapongással, ahogy néz a Fiatal­em­berre, és a hajdani szerelem átfut az arcán. Bánsági Ildi­kó­ból egész egyszerűen sugárzik Mária története, viszi a fő szólamot, a rendezés pedig finoman körbeaggatja teátrális eszközeivel.

Bozsó Péter (Fiatalember) és Bánsági Ildikó (Mária) – Schiller Kata felvétele

Ilan Eldad rendező Nádas darabjának lüktetését, az emlékezés pulzálását viszi színpadra. Nemcsak Mária és a Fiatalember viszonyait látjuk kirajzolódni a felidézett események szövevényes textusából, hanem vizuálisan és akusztikusan is felbukkannak az élmények, hangok, színek és szavak, meghatározó töredékek. Az egész valami álomszerű lebegésbe ágyazódik, miközben nagyon is konkrét és brutálisan világos, cseppet sem ködös történések játszódnak le és idéződnek elénk. Direkt formában tűnnek fel az emlékképek a díszlet hátsó részét lezáró paravánokra vetítve. A visszafogott és lirizáló filmbejátszásokon látjuk a fiatal Máriát és a Fiatalember bajszos mását a platánok alatt, simogatós szeretkezésüket szuperközelikben, végül az utolsó találkozásnál megjelenik a pisztoly, és még egy dörrenés alá is húzza, túlmagyarázza, hogy mi történt.

Ügyesebben szívja magába a szöveg hangulatát az előadás többi eleme. Vidovszky László zenéje, mely az egykori utószó szerint a darab szövegen túli fele, felvételről szól, és hangsúlyokat vagy disszonanciákat kever a mondatokhoz. Főként az ütősök csengenek és bonganak, sajátos univerzummal szélesítve a drámai teret. Hasonlóképpen gazdagítja az emlékek felfénylését, lassú körbejárását, kiélesedését és halványulását az igazán pompás és invenciózus világítás. (Ismerősöm szerint a világításnak ez a fajta kidolgozása az izraeli színházra jellemző, ahol Eldad munkásságának java részét töltötte.) A fények lassú koreográfia szerint követik a szereplőket, és szórnak el fényhangsúlyokat a kis szobában. Iványi Árpád díszlete nem festi pirosra az ajtót, de kiemeli a bejáratot, mert egy keretet helyez szinte tüskeként a színpadra, amelyen túl levelek borítják a játékteret. Bár nincsenek falak, az avarral felszórt rész mégis falszerűen ér véget az ajtókeret vonalában, amelynek innenső részén a szerzői utasítás szerint berendezett szobácskát látjuk, ámbár puritán nyomor helyett inkább a hajdani arisztokrata felmenők világát idézve. A fény ebben a játéktérben vándorolgat, lassú ritmussal pásztáz végig az uzsonnaasztalkán, átlép a rézágyra, azután az ajtókeret következik, majd a hátsó traktus. A kivilágított körvonalak gyengülnek és erősödnek a mondatok hangulatától függően. S ahogyan maga a történet lassacskán átkerül valamiféle magasabb rendű realitásba, úgy oldódnak fel a fizikai korlátok is: eljön a pillanat, amikor a képzeletbeli fal már nem akadály, mert a két szereplő egy lépéssel átkerül a szobából az elhullott levelek borította térre vagy akárhová. Remekül van világítva az utolsó kép is, mikor a Fiatalember már lemosdatva, megtisztulva fekszik az ágyon, Mária mosdatás utáni öngyilkossága a mérgezett borral pedig egy csendes, nyugodt séta lesz, ki a színről a hátsó takarásba. Már eltűnik a szem elől, mikor egy hátulról érkező fénynyaláb még a hátsó vászonra festi egyre növekvő sziluettjét, fényben csengetve le az eseményeket. Ezzel a fénydramaturgiával összhangban a színészek mozgását is meghatározza egy lenge koreográfia: szertartásszínház a hétköznapokból gyúrva. Cortés Sebas­tián beállításaiban rituálé lesz a kávé kortyolásából vagy az ágyra, székre ereszkedésből. De minden mozgás lassú és merengő, vagy ha úgy tetszik: végtelen, mert az előadás finomabb hangot üt meg, hiányoznak a Nádas instrukcióiban feltűnő érzelmi kitörések. Talán e visszafogottság miatt indul nehezen az elő-adás, s bár később is alig akad hirtelen mozdulat, addigra valahogy kivájódik az előadás melankolikus medre. Így jelentőssé válik akár egy korty bor is a kristálypohárból, az pedig már egészen dinamikus és intenzív, mikor a Fiatalember szinte erőszakosan, mint valami nemi görcsökkel küszködő eb feszül az asszonynak, mert nem akar hinni neki, és Mária feszes derékkal fordul el tőle, határozottan eltartva a fejét. Van ebben a mozzanatban valami gyermeki bénaság, bénultság és valami a szülői kegyetlenségből: Mária története és a múlt itt gyűri le végérvényesen a Fiatal­ember ellenállását.

Bozsó Péter (Fiatalember) és Bánsági Ildikó (Mária) – Schiller Kata felvétele

Bozsó Péter Fiatalembere kissé kopott, mai ruhában jelenik meg, és odaadó figyelemmel követi a gyász-estélyiben suhogó Bánságit. Jánoskuti Márta jelmezei két generációt állítanak szembe, és Bozsó a fiatalok tétovaságát játssza el. Amikor szöveghez jut, partner, máskor pedig jelen van, hogy az asszony megnyílhasson, és belső zaklatottsággal reagál Mária monológjaira. Talán a belső izgalom időnként túl is csordul a zilált gesztusokban és mimikában, mindazonáltal végigvezet azon a belső kálvárián, amely az idegen és mégis ismerős nőből rázúduló emlékek súlya alatti görnyedéstől egy megtisztulás-piétà szertartásáig vezet. Érdekes Nádasnak ez a figurája: egy kontrapunkt, amit lassan, de biztosan magába olvaszt a főszólam. Valaki, aki a múltról csak emlékképekből értesül, de kénytelen átadni magát a hallottak erejének. A magam nézői attitűdjére ismerek benne, hiszen bár Nádas darabja formailag igencsak progresszív kortárs műnek számít ma is, a tartalmi utalások miatt az elmúlt rendszerben való álmatag vájkálást vártam az előadástól. De nem: a színpadi világ kikerüli a történelmi konkrétumok kísértését, nem akar belemerülni a múltba, csak elmesél belőle egy szándékoltan költőire hangszerelt történetet.

Nádas Péter: Találkozás
(Budapesti Kamaraszínház – Tivoli)

Díszlet: Iványi Árpád. Jelmez: Jánoskuti Márta. Dra­maturg: Radnai Annamária. Koreográfus: Cortés Sebastián. Zeneszerző: Vidovszky László. Hangfel­vé­telen közreműködik: Krulik Eszter, Polónyi Ág­nes, Schlanger Tamás. Asszisztens: Kabódi Szilvia. Rendező: Ilan Eldad.
Szereplők: Bánsági Ildikó m. v., Bozsó Péter.