Éppen ez az előadás teremthet kontinuitást a klasszikus és a modern között, hiszen Alföldi rendezése szándéka szerint a hagyományból indul, és a kortárs színháznál kötne ki.

A véletlen úgy hozta, hogy egymás utáni estéken láttam színpadon a magyar népszín­mű­ves-daljátékos-operettes hagyomány élesztését vagy éppen kiforgatását: Parti Nagy Lajos Ibusárját az Ope­rettszínházban, a Nemzetiben pedig Remenyik Pokoli disznótorát és a János vitézt. Csak a legutóbbi vette komolyan a hagyomány jelentette színházi feladatot, s az előadás hibái ellenére is élmény. A néző végre profi minőséget kap zenében, énekhangban és játékban, és ez már-már egyedülálló teljesítménynek számít zenés színházainkban, amelyekből lassan kivész az élőzene, másutt egy szál hangszer pótolja a zenekart, vagy éppen a színésznek nincs hangja. Itt pedig kórus, zenekar és énekelni tudó, olykor ragyogó színészek állnak helyt egy esztétikai gyönyörködtetést is célul tűző előadásban.
De mit keres a János vitéz a szellemi-esztétikai programját megújító Nemzetiben, amely olyan „vad”, de legalábbis sokakat provokáló előadással mutatkozik be, mint az érthetetlen kortárs orosz szerző metafizikai hókuszpókuszait agresszióval, meztelenkedéssel, trágársággal tetéző A jég, meg­hív egy sárban fetrengő, angolul gagyorászó Ványa bácsit Kolozsvárról, és első bemutatója egy minden külsőségtől mentes – tehát befele tekintő – Oresztész (szünet nélkül, hogy még büfézni se lehessen)? A program- és szemléletváltás, a kortárs színház felé nyitás és a klasszikusok újraértelmezése (e két utóbbi egyébként píárjának is fő szlogenje) óhatatlanul szembefordul a nézői elvárásokkal. A János vitéz talán nem illeszkedik a Nemzeti fenti „alternatív” programjába – a mű is, kivitelezése is túlságosan „hagyományőrző”. Ugyanakkor éppen ez az előadás teremthet kontinuitást a klasszikus és a modern között, hiszen Alföldi rendezése szándéka szerint a hagyományból indul, és a kortárs színháznál kötne ki. Maga a darab pedig egy olyan Nemzeti Színház gondolatát hivatott hangsúlyozni – és ily módon az új program tudatos és fontos része -, amely a klasszikus magyar nemzeti hagyományok iránt is fogékony. (Noha amikor 1928-ban az akkori Nemzeti felveszi repertoárjába, ez sokak szemében blaszfémiának számít, s általában inkább operettnek játsszák.) Ez egy nemzeti Nemzeti – szól az üzenet.
Magyar vitézek, hazafiság, honvágy, minden alkalmas dramaturgiai ponton kötelezően lengetett magyar zászló, magyar népdalok átiratai – némelyik úgy beleépül kultúránkba, mint a Csárdáskirálynő slágerei -: kétségtelenül ez a legmagyarabb daljáték „szabadság és szerelem témában”, mint ezt Parti Nagy Sárbogárdi Jolánja is megfogalmazza (és utánozza).
A János vitéz mint „nemzeti” mű ugyanakkor politikai értelmezési lehetőségeket is kínál, melyek „próbája” az, hogy mikor válik „kényes témává”, mikor kerül szembe a politikai konszenzussal, és válik kódolt beszéddé, tiltott történelmi szimbolikává, egyszóval az oppozíció színházává.1 (Bár természetesen többségben vannak az olyan „ártalmatlan” János vitéz-előadások, amelyek kimerítik a konszenzus színházának fogalmát.)

Stohl András (Kukorica Jancsi) és Söptei Andrea (Iluska) – Schiller Kata felvétele

A lehetséges politikai tartalmak közül kettőt – talán nem a leglényegtelenebbet – említenék. Az egyik ’56: az obligát János vitéz-beli zászlólengetés asszociatív ereje miatt a forradalom után a fővárosban alig játsz­szák;2 a mostani Al­föl­di-féle rendezés fel is idézi majd a forradalmi pillanatot. A másik „próba” az erdélyi színházaké, ahol a kisebbségi helyzetben sajátos akusz­tikája van: a harmincas években Ko­lozs­váron még a nemzeti identitás kifejezésének – Az ember tragédiája, a Bánk bán vagy korábban a Hamlet mellett – fontos darabja.3 A mű a háború utáni szabad levegőjű negyvenes évek közepén kerül utoljára színre Kolozsváron és Vásár­he­lyen, ezután a rendszerváltásig végképp eltűnik a repertoárból, hiszen elképzelhetetlen magyar zászlót lengetni a színpadon.

Alföldi Róbert mostani előadásában – ő, meggyőződésem, a zenés színházra, annak is „könnyebb” formájára igen fogékony rendező – a politikai kontextus (legalább) kétszeresen is megjelenik. Először: az első felvonás hatalmas lyukas zászlójának szimbolikája idézi fel egykor veszélyes tartalmát. Remek helyzetkomikum vezet a zászló kivágásához, másrészt ezt a lyukat a daloló honleányok be is varrják majd, ezzel mintegy szimbolikusan eltemetve az egykori forradalmi jelképet. Ezután a második felvonás bizonytalan, alamuszi, gyáva francia királya (Bodrogi Gyula és Spindler Béla) penget aktuálpolitikai húrokat, amikor népétől, azaz a közönségtől kérdezi: „monnyak le?” Végül pedig, harmadszorra, a mába futó (budapesti) aluljáróként értelmezett Tün­dérországnak is lehet ha nem is politikai, de némi társadalomkritikai éle, pláne hogy Tündérország lakói, élükön Iluskával: prostituáltak.
Hogy ez a rendezői-dramaturgiai ív hogyan és főleg honnan épül fel, ahhoz térjünk vissza a remek első felvonásra. Alföldi itt színpadra teremti a hagyományos János vitéz-miliőt, búzatáblát, pendelyes jányokat, akik szoknyájukat húzogatva tüzesen pattannak ki a kalászok közül, és mentés legényeket, patakpartot, gatyás Kukorica Jánost: az egész népszínházi-daljátéki tradíciót, amely a maga zenei-játékos szépségében, mint egy képeskönyv elevenedik meg. Megszólal a mese. Ez a felvonás megidézi és finoman idézőjelbe is teszi a népies, azaz inkább (ahogy Karinthy mondaná) népiesch hagyományt, anélkül, hogy lerombolná, nyersen ironizálna felette. Hiszen nem a mai magyar falu ez, a szegény, lerobbant, népviselet helyett gumicsizmás-műanyag réklis, alkoholmámoros falu, ahogy azt a mai színpadon a legpontosabban Pintér Béla tudja láttatni Parasztoperájában. Itt az „álmainkban élő”, a népszínműbeli falu jelenik meg – merő stilizáció és szépség az egész (díszlet: Daróczi Sándor, jelmez: Gyar­mathy Ágnes).
A két szereposztás – egy fiatal és egy, nevezzük így, érettebb – egyaránt bírja hanggal és tehetséggel. Az ártatlanabb, bájosabb Mátyássy Bence-Tompos Kátya kettősnek szép a hangja és finom a játéka, a Stohl András-féle változatban több az erotika, „vastagabb”, nyersebb férfierőt sugároz: Stohl minden nővel, aki szembejön vele – Udvaros Dorottyával mint gonosz mostohával, Söptei Andreával mint Iluskával vagy Radnay Csillával (mindkét szereposztásban) mint francia királykisasszonnyal -, erotikusan összeszikrázik. Udvaros izgalmasabb nő és gonoszabb mostoha (és jobban énekel), Csoma Judit kiváló karakter, van humora és öniróniája. Radnay Csilla szépen bírja hanggal és energiával, jó színpadi jelenléte van. A két francia király, Spindler és Bodrogi máshogy, de jól szólózik, ki-ki elnyeri méltó nyílt színi tapsát a miniszterelnök-paródiában. Hevér Gábor mint Bagó (szintén mindkét szereposztásban) remek, hangja is szép. Csak Söptei Andrea alakítása kérdéses, sem hangja, sem a lánykaszerepben való játéka nem győz meg. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának jelenléte nagyszerű befektetés.

Hevér Gábor (Bagó) – Schiller Kata felvétele

A második felvonás a francia udvart bonbonosdoboznak gondolja el, s bár az összecsiszolt dramaturgiai (Vörös Róbert) és rendezői munka érezhetőbben van jelen a szövegkezelésben, a francia király jól sikerült monológjában, az előadás veszít első felvonásbeli dinamikájából. Ez persze a darab hibája, s a francia udvar miliőjének sincsenek olyan erős színpadi konvenciói, mint a magyar alföldének.
Minden előadás – minden hely és kor! – megalkotja a maga Tündérországát, ennek ábrázolását nem kötik színpadi konvenciók. Ám a repedés itt, a harmadik felvonással kezdődik. Már a Kacsoh-féle János vitéz is tartalmaz egy nem túl szerencsés dramaturgiai csavart, mert míg Petőfi hősei még örömmel maradtak Tündérországban, azaz a túlvilágon, a daljátéki változatban már visszatérnek a földre. Tehát milyen legyen ma Tündérország, a hely, amelytől, minden csábereje ellenére, Jancsi elfordul?
Tündérhonban Üdlak merre van? – kérdezhetnénk ma. Üdlak a magyar színpadon rég nem ábrázolható; Zsótér Sándor kietlen Csongor és Tündéjében már Tünde sem volt megjeleníthető, nemhogy a menny. A Nemzetiben Tündérország budapesti, de legalábbis nagyvárosi aluljáró egy halott városban. A metafora azonban – ahogy mondani szokás – nem működik. Itt az elemzés bicsaklik meg. János vitéz nem a valóságból, nem a mai magyar faluból érkezett, hanem a színpadi konvencióból, a népszínművekből. Az ideális falu azonban, ahol éppen nyílik a pipacs meg a szarkaláb, érik az aranysárga búza, legfeljebb vágyképeinkben és meséinkben ilyen, nem a valóságban. Ez a farmeros, bőrkabátos János vitéz azonban már teljességgel mai és valóságos figura. Meglehet, hogy a falusi fiúnak Budapest Tündérország, a vágyak netovábbja, mindaddig, amíg nem szembesül vele, mert akkor kiderül, hogy ez inkább a holtak kietlen birodalma, amelyet csupa romlott lény meg prostituált lakik: hisz ez a rendezői gondolat szüli a kétes aluljáró-megoldást. Hogy hősünk innen elvágyódik: megértjük. Ám ez a metrómegálló nem a hős dramaturgiai útjának logikus állomása, hanem inkább ideológia: bűnös nagyváros versus tiszta falu. Leegyszerűsítő, didaktikus ötlet. Nem hisszük, még ha látjuk, akkor sem. Ez a város van már annyira rossz, hogy Iluskáját sem engedi ki karjaiból: a szerelmesek nem lesznek egymáséi, útjaik szétválnak.
Alföldinek a színpadi, zenei hagyományhoz van köze, a valóságot most dogmatikusan, ideologikusan, nyersen ábrázolja, mint prózai rendezéseiben is gyakran. János vitézét csak súlyosabb (és nem biztos, hogy kifizetődő) dramaturgiai-rendezői átdolgozás árán lehetett volna eljuttatni egy mai nagyvárosba, akkor, ha a falu, úgy, mint a nagyváros, az, ami: illúziómentes szembesülés a valósággal. Kétséges, hogy az első felvonás a maga színházi hagyományaival beletorkollhat-e ide, a nagyon is valósághűen ábrázolt aluljáróba. Vajon a valóságban, avagy inkább egy köztes, nem pusztán színházi és nem valóságot másoló, hanem absztrakt világban kellene újrafogalmazni ezt a darabot? Talán úgy, hogy nem reprezentáljuk a valóságot, hanem mint görög drámában a gyilkosságot, a néző képzeletére bízzuk, hogy ki-ki vetítse maga elé saját Üdlakját, Tündérországát, mennyországát, holtak birodalmát, nagyvárosát, vágyainkat és félelmeinket.

Kacsoh Pongrác – Heltai Jenő – Bakonyi Károly: János vitéz
(Nemzeti Színház)

Díszlet: Daróczi Sándor. Jelmez: Gyarmathy Ágnes. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Stohl András/Mátyássy Bence, Söptei Andrea/Tompos Kátya, Udvaros Dorottya/Csoma Ju­dit, Marton Róbert/Szabó Kimmel Tamás, Bodrogi Gyula/Spindler Béla, Radnay Csilla m. v., Hevér Gábor, Újvári Zoltán.
Közreműködik a MR Szimfonikus Zenekara és a MR Énekkara. Vezényel: Silló István/Reményi József.

Jegyzetek:

1 A konszenzus és az oppozíció színháza Valentina Valentini fogalmai a kelet-európai színházak leírására a politikai ellen­őrzés időszakában.
2 1958-ban az Állami Déryné Színházban megy, és főleg vidéken: ’56 decemberében Szolnokon, ’57-ben Miskolcon, ’58-ban Győrben, ’59-ben és ’61-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ’61-ben Debrecenben. A budapesti Nemzetiben csak 1992-ben játsszák el a művet.
3 Ám a „visszacsatolt” kolozsvári Nemzeti kétszeresen is „nem” játssza el a darabot: egyrészt mert operettet elvileg ugyanúgy nem akar játszani, mint a budapesti (persze rákényszerül, hogy nézője legyen), másrészt a mű szerzői közül Heltai Jenő ekkor éppen be van tiltva.