Zsótér beletalál a történet mondanivalójához illő színpadi fogalmazásmódba, előadása hömpölygő, mégis feszes, arányosan megkomponált konstrukció. 

Zsótér Sándor krimit rendezett. Az alapanyaghoz, az amerikai Raymond Chandler Elkéstél, Terry! című könyvéhez abszolút hűséges színpadi változattal bebizonyítja a műfajokkal és a stílussal kapcsolatos dogmák jogosulatlanságát. Az előadás tétje: hogyan lehet ma úgy színpadra vinni egy bűnügyi esemény­sort, hogy a színházi történés életünk hasznára váljék.

Zsótér szinte teljes terjedelmében a kezünkbe adja az ötvenes években írt könyvet. Nincs aktualizálás, nincs mixeld és vágd, a rendező csak attól válik meg, amitől muszáj. Még a vonalzót sem hajítja ki („…ne lopd el a léniát!”), mert ha az íróasztal az Olds, akkor miért ne lehetne a vonalzó a volán? Ugyancsak kézenfekvő a színpadi miliő megalkotásához az amerikai festő, Edward Hopper képeinek felhasználása. Hoppernél aligha találhatott volna alkalmasabb vizuális bázist az előadás: a képi és a színpadi világ egyaránt az emberi lét és a társadalmi látszat konfliktusának jellegzetesen amerikai lenyomata. Ambrus Mária díszlete maga is képzőművészeti alkotás. Hopper képeinek háromdimenziós megjelenítésével olyan environmenteket hoz létre, melyek hol a pop-art asszamblázsaira, hol festménykollázsokra emlékeztetnek. Úgy komponálja forgóra az egymás mellé helyezett és helyenként egymásba nyíló apró tereket, hogy az enteriőrlánc nem fogja teljes gyűrűbe a cikkelyekre osztott körfelületet, hanem egy ponton megszakad, és a kulisszák mögé látunk. Az így létrejött „múzeum” – vagyis memória-tér – teátrális idézőjelek közé kerül, ezáltal a színházi jelen új távlatot nyit az emlékezésnek. A zavarba ejtően összetett díszlet zavarba ejtően komplex gondolati teret képez, mintegy átstrukturálja az időtapasztalatot. Az ajtó- és ablakkivágásokból a falakra vetődő (festett) napfény az időtlenség érzetét kelti, s hol álomszerű lebegést, hol meg a nagyvárosi magány, az elidegenedettség atmoszféráját érzékíti meg. A realistaként számon tartott Hopper-idézetek Zsótér színházi átiratában valóságfölötti dimenziót kapnak.

Ötvös András (PhilipMarlowe), Bozó Andrea (Sylvia Lennox) és Járó Zsuzsa (Linda Loring) - Gál Gábor felvétele

Ötvös András (PhilipMarlowe), Bozó Andrea (Sylvia Lennox) és Járó Zsuzsa (Linda Loring) – Gál Gábor felvétele

Más szemszögből nézve ugyanez a tér a főhős, Philip Marlowe privát memória-tere. A magánnyomozó visszaemlékezve elénk idézi életének egy rövid szakaszát. Marlowe sorsával – ahogy a görögök mondták volna – alkotótársi viszonyba került egy lélek, amely két testben él. A másik neve: Terry Lennox, a lélek neve: barátság. Az aranyifjú Lennox és a topis „maszek hekus” Marlowe emberileg és társadalmilag is két külön világ. Barátok lesznek ugyan, de a barátság Lennox számára, úgy tűnik, nem egzisztenciális perspektíva. Miközben élete nagy mutatványára készül, elsétál a lehetőség mellett, hogy megkérdőjelezze saját mondását: „Gazdag vagyok, ki a fene akar boldog lenni.” A mutatvány abból áll, hogy miután meggyilkolva találja feleségét, Sylviát, Mexikóba menekül, hogy új életet kezdjen. Marlowe segít neki, kiviszi a reptérre, de Lennox, azáltal, hogy magára tereli a gyanút, a hazugsággal fölmondja addigi kapcsolatuk nyíltságát. Marlowe maga se érti, mit szeret ebben az alakban, a morális kishitűséggel terhelt ember küzdelmét, vagy hogy empátiát érez iránta. Egyvalamiben biztos: a gyilkosságot nem a barátja követte el. Nekilát, hogy kiderítse, mi is történt valójában.

A Philip Marlowe-t alakító Ötvös András csupa pörgés, de győzi szusszal. Játékos effektjei mellett – „gyermekien” brümmög mint autó és borotva, hajszoltan cseng mint telefon, csicsereg mint madár – végig okos és önreflexív. Kapcsolataiban megvesztegethetetlen, akkor se szívtelen, ha az öklét használja, találkozásaiban empatikus. Pedig hihetetlen alakokkal találkozik: egy mindössze ujjaiban ideges rendőr kapitánnyal; nem épp rokonszenves testületi arcokkal; ügyvéddel, ügyésszel, újságíróval, befolyásos sajtómágnással. Egy irodai csetepaté alkalmával a pénzember, valójában gengszter Mendy Menendezzel, akit Bányai Miklós finoman stilizál – egy jelenetben kiugrik Marlowe irodai ablakán, és lendületből revütáncklisébe sűrít egy drámai háborús történetet magáról és Terry Len­nox­ról, mindezt magabiztos verbális pontossággal. Bányai Candyként és Earlként is kiváló: ez utóbbiból körömreszelékének ködéből kiszóló, majd egy némajátékban hipernarcisztikus, személyiségzavaros Hollywood-fant formál.
Earl és társa, Dr. Verringer – őt Vajda Milán állítja elénk – egy művésztelepnek álcázott zugszanatóriumot menedzsel, ahol az alkoholproblémákkal küszködő bestsellerírót, Roger Wade-et kezelik. Marlowe megbízást kap Wade feleségétől, hogy találja meg és hozza haza a férjét, de a feladat csak ürügy: a nő csupán pluszinformációkhoz akar jutni Lennoxról, aki Mexikóban magára vállalta a gyilkosságot, majd főbe lőtte magát. Az ügy látszólag lezárult, de Marlowe úgy érzi, valami nincs rendben az öngyilkosság körül. Egy alkalommal kezébe kerül Roger Wade delíriumos szövege, amely az írógépéből származik – ez történetesen olyan színű, mint az ablakon túli, de az ablakra festett táj. Emlékezetes kép, amikor a szörnyeitől menekülő író ennek a metálzöld írógépnek a tetejére mászik. Másik szép pillanat a levél tartalmának megelevenedése. Tallér Zsófia atmoszferikus erejű, bárzenei foszlányokat és emelkedettebb stílű vokális – madrigálra emlékeztető – motívumokat elegyítő kompozíciója szép és funkcionális.
Roger szövegével párhuzamosan más részletek is Eileen Wade-re mutatnak. A nő és Marlowe viszonyát két hangsúlyos kép teszi érzékletessé. Az egyik, amikor Eileen először látogat Marlowe otthonába – az okker szobabelső falán aranyló napsütötte sávhoz igazított öltözetben -, és vonzalommal vegyes ambíciója betölti a feltűnően üres teret (jelmez: Benedek Mari). A másik kép a Wade-villabeli, ahogy a nő beismerésében az eddig is megduplázódott tárgyak duplikáltsága új fénytörésbe kerül. Jobb szélen egy kanapé, a falra festett mására tolva, bal szélen a halott férj tájba olvadó írógépe, és középen a belül megduplázódott Eileen Wade. Egy nyitott ajtó előtt áll – az ajtó szárnyát hullámzó tenger képe tölti be, és a falon, mindenki feje fölött ennek a végtelenbe vesző ikonnak a párja lóg. Mészáros Sára kerüli a felszínes szplínt, és nem használ lélektani kliséket – a történet előrehaladtával is mértéktartóan ábrázolja a nő egyre ellentmondásosabb öncsalásait. Dikción átszűrt elfojtása, csendesen felfeslő összetörtsége és magába forduló megkeményedése drámai – de mégsem eléggé az.

András, Schruff Milán (Roger Wade) és Mészáros Sára (Eileen Wade) - Gál Gábor felvétele

András, Schruff Milán (Roger Wade) és Mészáros Sára (Eileen Wade) – Gál Gábor felvétele

Az előadás színészi játékának problémája éppen ez: a nagy formátumú szürreális képekhez képest esetenként kissé síkszerű ábrázolás. Mészáros Sára és Ötvös András persze meglehetősen elsajátította a zsótéri, „csak mond” (!) elvű, redukált színházi dikciót. De nemcsak ők. Van már gyakorlata a férfiasan dark Fekete Gyöngyinek is Howard Spencerként, s Mészáros Máténak is az adminisztratív eszközök erkölcsi krédóját fújó nyomozóként. Hasonlóan jó Járó Zsuzsa Linda Loringja és a Roger Wade-et játszó Schruff Milán. A Terry Lennoxot alakító Kaszás Gergő számára a morális esendőségen átszüremlő tiszta kölyökhang egyszerű képlet, alakítása azonban nem járja be a szív kiüresedéséig vezető utat. Az egri társulat tagjai szemmel láthatólag jól irányíthatók, kerülik a nagy lélektani fordulatokat, igyekeznek köznapiak maradni, de vannak, akik csak használják az eszközöket, és vannak, akik arra a többletre is képesek, hogy a személyiségükön átszűrve fogalmazzák meg a „szerepet”.

Zsótér beletalál a történet mondanivalójához illő színpadi fogalmazásmódba, előadása hömpölygő, mégis feszes, arányosan megkomponált konstrukció. Komoly nézői összpontosítást feltételez, inspiráltságának hatása nem mindig közvetlen. A lenézett műfaj méltányolt képviselőjéből a rendező (kortárs) színházat csinált, ami a szerzőre nézve – ne tegyük idézőjelbe – megtiszteltetés, a nézők számára pedig lehetőség. Vajon hány előadásra van hitelesítve a vízió – Hopper Nighthawksának rendezői átirata -, melyben egy színpadszéles éjszakai bár képe ereszkedik le elénk? A festett pult mögött a látvány képkivágásában két éjjeli bagoly: Philip Marlowe és Terry Lennox – „Két férfi / két pohár / nem koccan, / nincs mire, / nem szagol össze, / a két kóbor kutya orr” … Mintha most lehelnék ki kettőjük közös lelkét: a barátságot.
Fájnak a dolgok, de nincs nyafogás – kilátástalanság van. Philip Marlowe drámai esemény előtt áll, de előtte még röviden búcsúzik. Valaki mástól.
Raymond Chandler: Elkéstél, Terry! (Gárdonyi Géza Színház, Eger)

Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Tallér Zsófia. Dramaturg: Ungár Júlia. Rendezőasszisztens: Lázár Rita. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Kaszás Gergő, Ötvös András, Bozó Andrea, Balogh András, Kelemen Csaba, Blaskó Balázs, Várhelyi Dénes, Rácz János, Lisztóczki Péter, Bányai Miklós, Fekete Györgyi, Mészáros Sára, Vajda Milán, Schruff Milán, Járó Zsuzsa, Vókó János, Safranek Károly, Mészáros Máté.

Facebook Comments