Efezusban a szex az élet mozgatórugója: azért gyűlt össze ennyi ember a színpadon, hogy a kilencvenedik percre nagyjából mindenki meglegyen mindenkinek.

Eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha a hangot levéve pusztán a látottakból próbálnék meg rájönni arra, mit látok a színpadon? A rendezőt (és állandó díszlettervezőjét) megnevezni nem truváj: angol zászlók és Shakespeare-portrék, tükörfalak és emelvények, pink neoncsőfal és maketthajó halálfejes vitorlával a kék műanyag medencében – aki Bodolay Gézára és Mira Jánosra tippel, nyer. Meg az is, aki szerint ebben a nem esztétikus minimáltérben Schimmelpfenniget épp úgy lehet játszani, ahogy most Shakespeare-től A tévedések komédiáját (ahogy a szövegváltozatot jegyző rendező nevezi a Comedy of Errors-t).
Cinikusan értelmezve az előző mondatot: Bodolaynak mindegy, mit rendez, ha mindig ugyanazt és ugyanúgy csinálja. (Egyébként ebben a díszletben tavaly Nagyváradon rendezte meg a darabot.) Ám van egy megértőbb interpretációja is az említett szerzőket köztudomásúan kedvelő rendező döntésének: e szerint Shakespeare e korai (tán első?) vígjátéka és Schimmelpfennig kortárs mesterkedései között létezik kapocs. Mondjuk az, hogy az ügyesen összeszerelt darabok flott színpadi kivitelezésen kívül egyébre nem vágynak (sok ez a kevés, tudom). Meg hogy valódi szerepek híján „csupán” a szálak össze-, majd kigombolyítását gyorsan és fájdalommentesen végző típusokkal dolgoznak. Utóbbit igazolja, hogy a shakespeare-i szöveg alapja Plautus karriert befutott tréfája, az összecserélt testvérek kalandjairól szólóAz ikrek. Röviden: mai szemmel inkább technikai bravúr, semmint művészet, de akkor, egyrészt tessék hasonlókat csinálni, másrészt viszont érthető, hogy a nagy dobás előtt gyakorolni kell.
Gyakorlatozásból Bodolay színpadára is jut bőven. Sokszor mintha a színészek energiáit felemésztené a szaggatott és idegesítő „koreográfia”, a színpadi KRESZ (tényleg, úttest is van felfestve) pontos teljesítése – kár, hogy így a szövegmondás sérül (az értelmezésről nem is beszélve). A szereplők (nagyjából) következetesen a rivalda felé fordulva kántálják egymáshoz címzett mondataikat, de takarásban sem unatkozik senki: a két ikerpár mellett van például egy háromlábú, néha kintről „szinkronizált” dupla rendőr (?) is, de kósza visszhangok, máshonnan idetévedt szövegrészletek (a Macbethtől a Vízkeresztig) is cirkálnak.

Melkvi Bea és Janik László / Veréb Simon felvétele

Meg a Bodolay védjegyének tekinthető, a szándékosan kínostól az elviselhetőig terjedő skálán mozgó gegek. Mintha válogatatlanul kapnánk a próbafolyamat előtti/alatti brainstorming eredményét: a hangsúlyos helyen lévő és folyvást taszigált Shakespeare-arckép alá virágot tesznek, a kép lábánál lévő urnából kiszórják az avoni hattyú hamvait és csontkezét. És lám, máris a szabad asszociáció módszerével épülgető előadás zenei aláfestésénél, Csajkovszkijnál meg A hattyúk tavánál járunk… Ha már itt tartunk, akár le is csaphatjuk a kritikusnak szánt (?) magas labdát: eszerint ugye Shakespeare forog a sírjában.
És bár valóban sok a zavaró elem (melyekben leginkább az irritál, hogytudom, hogy zavarniuk kell: a színházi helyzet van itt szüntelen és gúnyosan illusztrálva), azért a húsz perc per felvonás átlagsebességgel lebonyolított előadás mégsem okoz elviselhetetlen kínokat. Szerencsénkre a szövegből kihullott a Shakespeare által összekombinált találkozási verziók egy része a szirakúzai Antifólusz és Dromio, illetve efezusi hasonmásaik, meg az utóbbiak retyerutyája között. A nagyfokú sűrítés lendületes produkciót előlegez, ám a tempót folyton megakasztja az ötletkavalkád.
Ezek legtöbbje az altesti poénok gyorsan kimeríthető tárházából származik. Összefügg ez Bodolay értelmezésével, miszerint Efezusban a szex az élet mozgatórugója: azért gyűlt össze ennyi ember a színpadon, hogy a kilencvenedik percre nagyjából mindenki meglegyen mindenkinek (ebből ugyan adódik néhány önellentmondás, de sebaj). Így viszont az aránylag kerek szereppel rendelkező figurák játéktere leszűkül (ilyen Erdélyi Tímea egyhangúan hiszteroid felesége), akiknek meg nem ilyen jutott, nem is igen tudják észrevétetni magukat (kivételt jelent Melkvi Bea jó humorral megrajzolt Apácafőnöknője).
A két Dromiót olykor igazán mulatságosan hozó Gömöri Krisztián először világos distinkciót tesz: a szirakúzai szótlan bárgyú, míg az efezusi dörzsölt nagydumás. Hasonlóképp Borovics Tamás: két Antifólusza közül a szirakúzai naiv, szemüveges fiú, az efezusi meg aktatáskás menedzser. A káosz fokozódásával azonban mintha elfeledkeznének a különbségtételről, s nem esik nehezemre elképzelni azt a nézőt, akinek néha fogalma sincs arról, éppen melyiküket látja. Pedig ez még nem is a mélyvíz.

Shakespeare: A tévedések komédiája

Arany László 1866-os fordítása alapján: B. Zene: Csajkovszkij. Tubás: Nádasdi Szilárd. Díszlettervező: Mira János. Jelmeztervező: Molnár Zsuzsa. Rendező: Bodolay.
Szereplők: Jakab Tamás, Janik László, Borovics Tamás, Gömöri Krisztián, Szűcs Lajos, Savanyu Gergely, Horváth Illés, Somló Gábor, Melkvi Bea, Erdélyi Tímea, Borsos Beáta, Varga T. Zsuzsa, Sallai Nóra, Szívós László, Galkó Bence, Trogmayer Éva.

Szegedi Kisszínház, 2009. március 13.