Nánay István: A csoda

A hatvan éves Tamási Áron Színház - Első rész
2009-03-16

Hosszú út vezetett a tájoló népszínháztól a mai művészszínházig.

Sepsiszentgyörgy színháza nemzetközi fesztivállal ünnepli hat évtizedes fennállását. Március 17-29-ig a Reflex Biennálén a város négy együttese mellett nyolc társulat mutatkozik be: Magyarországról a Katona József (A karnevál utolsó éjszakája) és a József Attila Színház (Az öreg hölgy látogatása), illetve a BL, valamint a prágai Divadlo Komedie, a bukaresti Odeon, a krakkói Stary Teatr, a berlini Deutsches Theater, valamint Lublinból a Scena Plastyczna KUL. A vendéglátók a Magyarországon is számos díjjal elismert Gombrowicz-előadásukat, az Yvonne, burgundi hercegnőt adják elő, amelyet a kurátorok öt kategóriában jelöltek a román színházi szövetség (UNITER) idei díjaira.

A színház névadója előtti tisztelgés, egyben a fesztivál jelképes nyitó aktusa A csoda címen játszott Énekes madárműsorra tűzése. A 2003-ban bemutatott s felújítása után máig műsoron lévő produkciót március 15-én, a magyarság nemzeti ünnepén egyenes adásban közvetítette a Duna Televízió, így sokszázezren lehettek részesei az ünnepi eseménynek. (Ha IDE kattint, megnézheti az előadás felvételét.)
Bocsárdi László lehántotta a Tamási-darabok legtöbb előadására jellemző góbéságot, és bővérű, tétre menő, fájdalmasan szép komédiát rendezett. Azzal, hogy az írót is megszemélyesíti, és felléptet egy Transyilvániára rácsodálkozó külföldi nőt, különös fénytörésbe helyezi a történetet. Ez a produkció – akárcsak a korábbi Vitéz lélek vagy aHullámzó vőlegény – jól mutatja a színház alkotóinak viszonyát a hagyományhoz. Székelyföld híres szülöttjének darabjai évtizedeken átnyúló ciklust alkotva 1968-tól lehettek repertoáron, legtöbbjüket Tompa Miklós, a marosvásárhelyi Székely Színház életre hívója, Tamási drámaművészetének legjobb ismerője állította színpadra. Bocsárdi visszanyúl ehhez a műsorréteghez, de előadásai természetesen más szemléletűek, mint elődjéé, hiszen megváltozott a kor, mások lettek a színház feladatai és lehetőségei, abból következően a művészi kifejezési mód is.
Az ötvenes évek tájoló népszínházától hosszú út vezetett máig, amikor a társulat már Románia egyik meghatározó művész színházi együttesének számít. Az 1946-ban Kolozsváron létrehozott szakszervezeti fennhatóságú Dolgozók Színháza két évvel később tette át székhelyét az akkor még nagyon kis lélekszámú Sepsiszentgyörgyre, és lett Állami Magyar Színház. A székhelyen csak kevés előadást lehetett tartani, ezért rendszeresen jártak Székelyföld kisebb-nagyobb településeire, oda is, ahol azelőtt még soha nem járt színház. Ez a hőskör csaknem két évtizedig tartott.

A Tamási Áron Színház épülete / Forrás: http://tamasitheatre.ro

1968 után, amikor átmenetileg enyhült az ideológiai-politikai dresszúra, valamint a város több év után ismét megyeszékhely lett, s rohamos fejlődésnek indult, a színház is új pozícióba került. Dukász Anna (1968-73), majd Sylvester Lajos (1973-85) igazgatása alatt működése konszolidálódott, a következetes műsorpolitika következtében egyre szélesebb rétegek váltak színháznézővé, és a megújuló, fiatal társulatnak a kezdeti elszigeteltségből is sikerült kitörnie. Völgyesi András és Seprődi Kiss Attila rendezéseire nemcsak otthon figyeltek fel, hanem Jugoszláviában és Magyarországon is, ahova a hetvenes években többször látogathattak el, Veszprémben, településük testvérvárosában kétévente léptek fel.
A nemzetiségi színházak kollokviumát 1978-ban rendezték meg, ezen az erdélyi magyar színházak mellett német, jiddis és más nyelven játszó társulatok, vagy kisebbségi írók művét előadó román együttesek vettek részt. Az előadásokat élénk szakmai megbeszélések kísérték A következőt még megtarthatták, ám 1982-ben ezt az egyedülálló kezdeményezést betiltották. Két évre rá a többi romániai színházzal együtt tőlük is megvonták a szubvenciót, erősödött a diktatúra nyomása, gyakorlatilag ellehetetlenült a művészi munka. Ilyen körülmények között ismét elsődlegessé vált a nyelv és a nemzetiségi identitás megőrzésének, fenntartásának feladata.
Ebből a helyzetből kellett 1990-ben talpra állni. Ekkor kerültem közelebbi kapcsolatba a színházzal, így az utolsó két évtized történéseit némi szubjektivitással tudom szemlélni.

2009. március 16.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.