Nem kevesebbről van szó, mint annak a kérdésnek a felvetéséről, hogy miért élünk

Huszadik alkalommal rendezik meg a Magyar Stúdiószínházi Fesztivált – most harmadízben Egerben, a Gárdonyi Géza Színházban. A résztvevő előadások száma tíz, és túl vagyunk az ötnapos sorozat felén. A kínálat változatos, kevéssé ismert független csoporttól (Neptun Brigád) neves alternatív együttesig (Maladype), határon túli színháztól (Szabadka, Komárom) kőszínházi stúdióprodukcióig (Tatabánya, Eger) terjed a skála. A műfaji sokszínűség is szembeötlő, találkozhatunk hagyományos színjátékkal (Szomorú vasárnap), erős rendezői színházzal (A velencei kalmár), fizikai színházzal (Tojáséj) és gyerekelőadással (Rettentő görög vitéz). Van regényadaptáció (Fernando de Rojas Celestinája Lőrinczy Attila átiratában) és új magyar dráma (Visky Andrástól az Alkoholisták). Nem panaszkodhatunk tehát – most már csak a minőségért kell szurkolnunk.
Az eddigi bemutatók közül kiemelkedik Zsótér Sándor többször méltatott egri Shakespeare-rendezése, A velencei kalmár. „Mi újság a Rialtón?”, kérdezik a darabban. „Mi újság a mai Magyarországon?”, kérdezik – kimondatlanul – az előadásban. Ez az együttlakás drámája. Panellakás a szín, szalagház homlokzata magasodik fölé. Társbérletben élnek itt a társadalmi konfliktusok, előítélet, rasszizmus, pénzfetisizmus és mindenféle szorongás: sóvárgás, féltékenység, homoerotika. Hol van a jogszerűség és a morál határa? Hogyan lehet mindkettőt kiforgatni magából? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel az előadás. Nem a „zsidókérdést”, nem a „bosszúkérdést”, nem a „gyűlöletkérdést”. Hanem a létminimumhoz szükséges emberiesség kérdését. Csodás együttjátszás az eredmény.
Az újdonság erejével hatott a Szabadkai Népszínház Magyar Tagozatának Gézagyerek-előadása, ami annál nagyobb szó, mivel Háy János sokat játszott első színművéről azt gondolhattuk, mindent tudunk róla, amit tudni kell, nem kerülhet olyan új színpadi megvilágításba, amely meglepetést okoz. Bérczes László rendezése mindenekelőtt szcenikai értelemben úttörő. Porondot épített a színpadra – pontosabban építtetett Sárkány Sándor tervezővel -, amelynek közepén, egy létra tetején trónol az autista címszereplő, szimbolikus értelemben csakugyan úgy, mint egy Isten, és felügyeli a kőfejtő szállítószalagjának működését. Amely bizonyos értelemben a világ működésének a jelképe: a kőfejtők – mint a hajóvontatók – a murvával felszórt porondon körbejárva forgatják „a gépezetet” s vele együtt a „világfelügyelőt”.

Kovács Frigyes, Csernik Árpád és Mess Attila a Gézagyerekben / Molnár Edvárd felvétele

Bérczes értelmezése nem áll meg ennél az ikonikus képnél. Kifejti belőle, mint Háy munkásai a követ, a létértelmezés filozófiáját. A darabban nem kevesebbről van szó, mint annak a kérdésnek a föltevéséről, hogy miért élünk. Egyedül az autista fiú éli át ezt a konfliktust – hogy lennie kell valami alapvető célirányosságnak -, míg a többiek csak vegetálnak. Ha ő, a szállítószalag „istene” azért ül ott, hogy megnyomja a piros gombot, akkor történnie kell valaminek, amitől ez szükségszerűen bekövetkezik, különben az ő ottléte fölösleges. Nem a balesetet hiányolja, az emberhalált, ahogy a többiek hiszik – imitálnak is neki egyet, hogy „a kedvében járjanak” -, hanem a teremtés magyarázatát: az ember szerepét a létezésben. Bár ő ezt nem tudja – mert „hibás” -, csak átéli. Ez a csak a legtöbb, ami az emberhez méltó.

Pálfi Ervin nem gyöngeelméjűt játszik, hanem „korlátoltan” belülről vezérelt embert. Tisztánlátót, aki befelé lát: a lényeges dolgokat érzékeli a felszínes, hétköznapi dolgok helyett. Gézagyereke valójában öntudatlan metafizikai gondolkodó – kitűnő alakítás. A többiek is igen jók, nem nevetik ki, de nem is „értik meg” az efemer létszférában, a mindennapi életfunkciók öntudatlanságában élő embereket. Egyedül a mamát alakító Vicei Natáliának kell empátiát tanúsítania fia „elvarázsoltsága” iránt, s ezt kemény emberséggel teszi. Csernik Árpád és Mess Attila remekül lavíroznak a beckettoid munkások tragikomikus bohócériájának szélsőségei között. Nagyon jó Kovács Frigyes alkoholmámorban kommentáló kocsmai embere és G. Erdélyi Hermina szakadt Vizikéje a bánatos harmonikájával. Mindannyian közöttünk ülnek a lelátón, minket képviselnek, akár akarjuk, akár nem. Minél inkább tiltakoznánk ellene, annál inkább ők vagyunk. Ennyi szeretetteljes kajánság illik az érzelemittas Bérczes László egy-két ponton az önmaga által előírt ritmusnál jobban lelassuló, egészében nagyon szép előadásához.

Eger, 2009. március 30.