Úgy tűnik, hogy sem a Wedekind-drámával takarózó szerzőpáros, sem a budapesti előadás felnőtt alkotói nem ismernek valódi fiatalokat.

Minden előzetes kommentár nélkül játszottam le zenetörténet-órán tizenhat-tizenhét éves diákoknak Schubert egyik népszerű Goethe-dalát, A vadrózsát, majd megkérdeztem, hogy szerintük miről szól. Azonnal jött a válasz: a fiú elveszi a lány szüzességét.
Steven Sater és Duncan Sheik hosszú musicaljén ezek a fia­talok jókat röhögnének. Részben azért, mert szexuális kérdésekben a zenemű karaktereihez (és a darab problémaérzékenységéhez) képest „túlképzettek”; de főleg azért, mert megfelelően fejlett absztrakciós képességük révén az imitáció mankója nélkül is képesek erotikus tartalmú jelenetek dekódolására: például a maszturbáció táncos mímelése nélkül is tudják, hogy mi zajlik éppen a színpadon. Úgy tűnik, hogy sem a Wedekind-drámával takarózó szerzőpáros, sem a budapesti előadás felnőtt alkotói nem ismernek valódi fiatalokat, s mindezt tetézik azzal, hogy Wedekind színművéből épp a teljesen irreleváns és érdektelen mozzanatokra voltak érzékenyek. Megkockáztatom, hogy már bő száz évvel ez­előtt is inkább csak a példázat kedvéért volt elrajzolva a kamaszkori hormontolulás traumája, a bölcs Szerb Antal szerint a Frühlingserwachen „szatirikus” remeklés. A budapesti előadás erről mást gondol, legalábbis erre utal a régmúlt megidézésének igyekezete. A XIX. század végi stíl bizonyára nem azt leplezi, hogy az alkotóknak nincs elképzelésük a mai fiatalok szexualitásáról, nem azt palástolja, hogy nincsenek tisztában napjaink iskolai légkörével. Minderről ugyanis egy kattintással képet alkothattak, elég csak egy röpke pillantást vetni a video­megosztó oldalak mobiltelefonnal készített felvételeire. Én is innen tudom, hogy a fiúk újabban nem térdnadrágban járnak iskolába, nem építőkockákkal játszanak, és nem a Bach-prelúdiumot sulykoló zongoratanárnőről vizionálnak erotikus fantáziaképeket.
A Tavaszébredés című musical témája időtlenül aktuá­lis, ehhez képest maga a musical minden ízében hiteltelen és idétlen, a frissen szerzett mű valamennyi gondolata áporodott, és múzeumi levegőt áraszt. Talány.

Pirgel Dávid (Moritz) és Bajcsay Mária (Minden nő) / Schiller Kata felvétele

Pirgel Dávid (Moritz) és Bajcsay Mária (Minden nő) / Schiller Kata felvétele

Pontosabban mondva: thalány. Pár perce kezdődött az előadás, épp Wendla dala, a musical első zeneszáma szólt. A szövegére nem emlékszem, de nyilván ez a nóta is a thest thitkairól, a thavasz erejéről, a felnőttek thespedt világáról szólt. Elidegenítő affektáltsággal. Rebesgetik, hogy a korszerű musicalénekes szériatartozéka ez a fajta beszédstílus – a folytatásban szerencsére többen is korszerűtlen énekesnek bizonyultak. Ám a felütés szokatlan dialektusa elég erős volt ahhoz, hogy füstté váljon az a nem csekély bizalmi tőke, melyet az előadásra készülődve sok-sok nap alatt halmoztam fel magamban. Más kérdés, hogy a rockkoncertek kvázi-dramaturgiájára kacsingató rendezés annyi műfüstöt eresztett a színpadra, hogy az én valódi füstöm nem is látszódott.

De a rendezés helyett nézzük inkább magát a művet, pontosabban fogalmazva: a terméket, melyre állítólag igen nagy kereslet mutatkozik a műfaj vezető börzéin (Broadway, West End). Az áru- és a részvénytőzsdék működését alapvetően misztikus dolognak tartom, így nem lepődöm meg azon, hogy a Tavaszébredés magas Broadway-indexét sem egészen értem. Én egy árva petákot sem fektetnék ebbe a darabba. Zenéhez némileg konyító emberként például nem hallom benne a zeneszerzői hozzáadott értéket. Projektbemondásra pedig nem adok hitelt. És mennyire nincs igazam!
A Budapesti Operettszínház és a Nyugati Teátrum közös produkciójának javára kell írnom, hogy tág teret adott a gondolataim elkalandozására: az előadás ideje alatt bőven nyílt alkalmam egy képzeletbeli projektmegbeszélés felvázolására. Steven egy Wedekind-darabot javasolt, megnyugtatta a befektetőt, hogy a szerző nevében senki sem fog jogdíjat követelni. Duncan a maga részéről megígérte: a zene annyira jellegtelen lesz, hogy plágiumperre sem kell számítani. A családi mozi mintájára családi musical lesz, a kamaszok elhozhatják magukkal a szülőket, illetve a szülők (megspórolandó a gólya-mesét) elhozhatják gyermeküket. Ki is írhatjuk a plakátra – csillan fel a szeme a befektetőnek -, hogy „ezt minden fiatalnak, minden szülőnek látnia kell!”. A honi adaptáció készítői lelkesen ki is írták. Arról meg persze mélyen hallgat a brainstorming jegyzőkönyve, hogy a nézőtérre magányos kukkolókat is szép számmal várnak. A figyelmeztetés (tizennégy éven felülieknek!) pedig garantálja a tíz-tizennégy éves korosztály érdeklődését. Senki sem fog TAJ-kártyát kérni a bejáratnál.
A maszturbálás és a (hetero-, illetve homoszexuális) nemi aktus imitálása – nyugtatja meg Steven és Duncan a befektetőt – már nagyon-nagyon régóta trendi a popzenei koncerteken (ebből a szempontból funkcionális a sok füst és a koncertvilágítás), az idolgyártás leg­újabb technológiai szabványa szerint pedig kifejezetten hasznos, ha a felépítendő sztár szüzességét, illetve annak várható elvesztését tartósan beszédtémává tesszük.
Arra nagyon vigyázzanak – rekesztette be a meetinget a befektető -, hogy a célközönséget nem szabad megbántani. Nehogy magukra ismerjenek a szereplőkben. De az egész mégis olyan legyen, mintha friss volna. Néhány mára utaló kifejezés a szövegben, egy kicsi nyelvi műdurvaság, közönséget infantilizáló műmeztelenség – ízlés dolgában a prüdéria legyen az útmutató. A budapesti non-replika előadásban mindez tökéletesen megvalósult.

Középen Angler Balázs (Melchior) és Kádár Szabolcs (Otto) / Schiller Kata felvétele

Középen Angler Balázs (Melchior) és Kádár Szabolcs (Otto) / Schiller Kata felvétele

Sem a téma (amiről, ugye, tényleg azt gondoljuk, hogy időtlen), sem pedig az alapmű szelleme és irodalmi értéke nem akadálya egy, a mának szóló, hiteles és izgalmas koncepciójú mű és előadás létrehozásának. S mivel az építő kritika és a konstruktív oppozíció korát éljük, a recenzens is kötelességének érzi, hogy felvázoljon egy alternatív megoldást.

Nem az egyedüli lehetőség, de hiteles az a beszédmód, mellyel a fotós és filmrendező Larry Clark a tavaszébredés traumáját tárgyalja. ő nem az Amerikai pite vicces vagy a Hangyák a gatyában idióta tónusát képviseli. (Sajnos a rendező Somogyi Szilárdnak van hajlama az utóbbira.) A Kölykök és a Ken Park rendezője egy interjúban így nyilatkozott: „Amikor a Kölyköket bemutattuk Cannes-ban, a felnőttek baromira kiakadtak rajta, mindenki azt hitte, ez Larry bácsi fantáziája, pedig az egész maga a valóság. A nyolcvanas évek óta, amikor elterjedtek a VHS-kazetták és kamerák, megváltozott a viszonyunk a szexhez. Ezek a fiatalok már pornókazettákon nőttek fel. Velünk ellentétben úgy töltötték az életük nagy részét, hogy állandóan a szexre gondoltak, sőt láthatták is azt. A Ken Park például azokról a kölykökről szólt, akik azért jönnek össze rendszeresen szexelni, hogy így oldódjanak fel. A lehető legtisztább módon használják a testiséget: saját épülésükre. A megváltás egy formája számukra.” S ehhez hozzátehetjük, hogy a Kölykök vagy a Ken Park – Wede­kind szelleméhez hűen – szatirikus, pontosságában sokkoló társadalomrajz.
Steven Sater és Duncan Sheik darabja persze nem lehet ilyen. (Nem is lehetne?) A műben nincs kihívás, nincsenek benne énekesi és színészi feladatok, és a rendezői ügyetlenség sem mutatja a Tavaszébredést önmagánál rosszabbnak. Az előadásban ennek megfelelően nincsenek frappáns válaszok, nincsenek benne ügyes megoldások. A kritikusnak nincs mit értékelni, az előadás értékelhetetlen.
Steven Sater – Duncan Sheik: Tavaszébredés (Budapesti Operettszínház – Nyugati Teátrum)

Magyar szöveg: Somogyi Szilárd, Kerényi Miklós Gábor. Zenei vezető: Riederauer Richárd. Díszlet, jelmez: Bartha Andrea. Koreográfus: Tihanyi Ákos. Rendező: Somogyi Szilárd.
Szereplők: Vágó Bernadett, Angler Balázs, Pirgel Dávid, Vágó Zsuzsi, Simon Boglárka, Kádár Szabolcs, Kocsis Dénes, Pásztor Ádám, Zádori Szilárd, Kiss Tünde, Zalatnay Flóra Lili, Bajcsay Mária, Szabó P. Szilveszter.

Facebook Comments