Koltai Tamás: Multikulti Händel
Az eddig menthetetlenül hiányzó barokk opera sziporkázó diadallal futott be az Andrássy útra.
A platánfa, amelyhez a címszereplő első, darabnyitó áriáját, az Ombra mai fù kezdetű szerelmi vallomást énekli, még az ária befejezése előtt kidől, mert nekimegy egy luxusató. A slágerré vergődött „Händel-számmal” kezdi Kovalik Balázs a műre, az operakultúrára és (különösen) a magyar operajátszásra rakódott félreértések tisztázását a Magyar Állami (K und K-konform) Operaházban. (Vagy még előbb, amikor Oberfrank Péter lekési a nyitány elejét, és csak a második „tétel” előtt érkezik futólépésben a nézőtér felől. A tétova taps a szokványhelyzet fölborítása. Kinek szól? A karmesternek vagy az ötletnek? És persze előtte nem mondják be, hogy kapcsoljuk ki mobiltelefonjainkat.)
Különben a Largo néven elhíresült ária (ária? legtöbbször zenekari darabként játsszák) eredeti tempójelzése Larghetto. Érdemes meghallgatni a felvételeket, húsz előadóból tizennyolcan olvadékonyan éneklik – szopránok, mezzók, tenorok. (Eredetileg kasztrált énekesre lett írva.) Meláth Andrea előadásmódjában van bizonyos keménység, sőt élesség. Xerxész perzsa király, a szentimentális diktátor szerelmes egy platánfába. Ami nem akadályozza meg abban, hogy saját érzelmeitől való megittasulását leküzdve, egy perccel később belezúgjon az első lányba, akit meglát, és rögtön feleségének óhajtsa. A lány, Romilda azonban mást szeret. A diktátort is szereti valaki, egy másik lány, akit elhagyott. Egy harmadik lány pedig ugyanazt a fiút szereti, akit Romilda. A körbeszeretésekből, intrikákból, álöltözetekből tévedések vígjátéka lesz, amelyet hol halálos ítélet, hol félreértett parancsra megkötött esküvő árnyal, mígnem minden kibonyolódni látszik, és mindenki életben marad.
Händel vígoperája ironikus és populáris. Az utóbbit határozottan jelzi, hogy a szerző szokásától eltérően nem terheli a közönséget hosszadalmas – háromrészes – da capo áriákkal, a legtöbb ária rövid és velős, és a cselekmény tele van az érzelmek hétköznapi zűrzavarára jellemző fordulatokkal, úgymint rivalizálás, féltékenykedés, piszkálódás, áskálódás és cikizés. A barokk operai konvenció – a szoprán hangon éneklő kasztrált énekes – még egy lapáttal rátett a nemi identitás kérdésére, ami a végig férfi (ál)ruhában megjelenő Amasztrisz szerepében a cselekmény szintjén amúgy is fölvetődik. Xerxészt ma (általában) mezzoszoprán vagy szoprán énekli – most Meláth Andrea -, két nő szerelme tárgyát, Arszamenészt vagy szoprán, vagy a szopránhoz közeli kontratenor – most Bárány Péter -, ehhez jön az álruhás nő, aki férfinak adja ki magát (Wiedemann Bernadett). A néző olykor maga sem tudja, fiú-e vagy lány.
Fodor Beatrix és Meláth Andrea / Csillag Pál felvétele
A komikus szolga szerepében Kálmán Péter valódi shakespeare-i bohóc, neki jut a legtöbb recitativo, amit a szereplők magyarul abszolválnak (az áriákat olaszul éneklik), mai szövegkörnyezetben, vagyis lenyúlják egymás nőit, ésseggfejnek nevezik a diktátort. A kölcsönös megbocsátás emelkedett – és indokolatlanságában ugyancsak shakespeare-i – végkicsengését ekképpen kommentálja: „Milyen nyálas egy sztori!” Persze persziflázs az egész. Az eddig menthetetlenül hiányzó barokk opera sziporkázó diadallal futott be az Andrássy útra. Ezúttal Kovalik teljesítményét (is) ujjongva ünnepelte a sznob premierközönség. Van remény?
Händel: Xerxes
Szövegíró: Niccolò Minato nyomán Silvio Stampiglia. Fordította: Csákovics Lajos Zsolt és Kovalik Balázs. Karmester: Oberfrank Péter. Díszlettervező: Horesnyi Balázs. Jelmeztervező: Benedek Mari. Koreográfus: Venekei Marianna. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. Rendező: Kovalik Balázs.
Szereplők: Meláth Andrea / Várhelyi Éva, Bárány Péter / Birta Gábor, Wiedemann Bernadett / Kovács Annamária, Fodor Gabriella / Kertesi Ingrid, Fodor Beatrix / Bazsinka Zsuzsanna, Kálmán Péter / Hábetler András, Fried Péter / Hámori Szabolcs.
Magyar Állami Operaház, 2009. április 30.
