Koltai M. Gábor nagyon jól rendezi be a teret a szereplőkkel, a mozgások mindig precízen kitaláltak, a rendezés egyik fő erénye a színészvezetés.

A filmes műfajok kialakulása és változása a társadalmi mozgásokhoz, változásokhoz köthető. Minden filmes műfaj, a horrortól a vígjátékig és a westernig, egy diskurzusfolyamat része, s a közösség valamely problémájára keresi a választ. A bűnügyi filmek (a krimik és thrillerek) a bűn forrásait kutatják. A bűnügyi filmek közé sorolhatók a bírósági filmek is, amelyek arra kérdésre keresik a választ: miért van bűn, miért történhet meg, hogy egy ember azzal a szándékkal támad egy másikra, hogy életét kioltsa. Válságok idején mindig több krimi és film noir forog: a társadalomban jelentkező stresszt a film katarzisa próbálja feloldani.

Soha nem volt még ennyire szükség arra, hogy a magyar film reagáljon a magyar társadalom problémáira, mint ma: soha nem volt még ennyire szükség a problémák kibeszélésére, megjelenítésére és a megtisztulást és megértést hozó katarzisra. A szociális okok miatt is gyűlő haragját a kisebbségek ellen fordító népességcsoportnak – jelen pillanatban úgy látszik: a többségnek – égetően szüksége lenne egy olyan filmre, mint az újra nagyszerű Nyikita Mihalkov 12 címre keresztelt, Oscar-jelölt, Tizenkét dühös ember-átirata. Szükség lenne egy olyan filmre, amiben a problémák eredője a főhős cigány származása, amiben kirekesztők és liberálisok véleményei ütköznek. Egy olyan filmre, aminek a konfliktusait az előítéletes gondolkodás generálja. Mielőtt nemcsak a mi ítéleteinket, de a bíróságokéit is a társadalmunkba sisteregve beleégő előítéletek határoznák meg.

Puskás Tivadar és Gáspár Tibor Balázs Attila felvétele

Koltai M. Gábor a Tizenkét dühös embert, Reginald Rose – a Sidney Lumet-film által népszerűvé vált – darabját vette elő, hogy megkísérelje a lehetetlent: a feloldást; a nézők szembesítését az előítéletekkel. És bár a katarzis, a könnyek a darab végén nem maradnak el, az eredmény mégsem egyértelmű. Amilyen bátor és jelentős a kezdeményezés – felhívás a meg nem kezdett párbeszéd megindítására -, olyan gyámoltalan a megvalósítás: Koltai M. Gábor az egyre erősödő rasszista-szálat lassan elhagyja, hogy az esküdtek magánéletére koncentrálva a dráma másik lehetséges – társadalmi szempontból kevésbé jelentős – olvasatát adja. A nyíregyházi előadás típushősei (már-már karakter-archetípusok) érzelmi vulkán-kitörései – ahogy az életüket tarthatatlanul hazuggá alakító elfojtásoktól megszabadulnak – rendezik be a darab második felét. Koltai M. Gábor két, az említett filmrendezőkhöz köthető megoldás közül – vagyis a dráma két lehetséges értelmezése közül – választhatott: Mihalkov a mai orosz társadalmat formáló csecsen-konfliktust – az oroszok előítéleteit – feldolgozó 12-je az etnikai szálat húzza meg erősebben, Sidney Lumet (és a film tíz éve készült remake-je) a műfaj – a bírósági film – lényegét adó bűn-szálat, s az ártatlanság vélelme mellett tesz hitet.

A tizenkét esküdt jellemvonásai és a karakterek a Mihalkov-filmet idézik, egyértelmű, hogy nem is elsősorban a Rose-darab, hanem e film képezte az előadás alapját, ezt írta át a rendező és Hamvai Kornél mai magyar nyelvre; kicsit túl sok szlengre és kiborulásra hangszerelve.

A nagyon hangsúlyos késforgatós jelenet a Mihalkov-film legemlékezetesebb epizódját idézi. Csupa gyors váltás, mozgás, feszültség, s Tóth Károly szilaj őserővel, férfias hévvel játssza el.

Koltai M. Gábor Tizenkét dühös embere egy vidéki kultúrház társalgójában játszódik: ide zárják be az esküdteket. A színpadkép – Vereckei Rita terve – utal az itt rendezett gyermekprogramokra, sok az elszórt játék, a berendezés: szakadt furnérasztalok, -székek s egy kávéautomata (melyhez végső kétségbeesésükben járulnak olykor az esküdtek). A nagy társalgó üvegajtaja mögött csupasz belső udvar, a fal kopott, csoda, hogy még nincs rajta valami ordas graffiti.

Koltai M. Gábor nagyon jól rendezi be a teret a szereplőkkel, a mozgások mindig precízen kitaláltak, a rendezés egyik fő erénye a színészvezetés. Mivel a történetet magyar közegbe helyezte – szerencsére mit sem törődve azzal, hogy nálunk nincs esküdtszék -, a karaktereket az adaptálóknak újjá kellett teremteniük: alakjai jellegzetes mai figurák. Nem reflektálnak viszont arra, hogy miért nincs e darabban, e változatban nő (hiszen ma játszódik; lehetne, kellene egy nő a darabba: de csak a trampli mindenest alakító Horváth Réka képviseli a másik nemet); erre nincs mentség, csupán magyarázat. Olyan agresszíven ütköznek az indulatok, hogy az egymásnak feszülő érvek egyikét sem képviselheti nő.

A társadalom minden rétege képviselve van: van sebész, metróvezető, bróker, gazdag tévéproducer. A színészek csak akkor halványulnak el, ha szerepükre túl sok réteg rakódik rá, vagy ha figurájuk és történetük eljelentéktelenedik, ellaposodik (sztereotípiákat idéz): mint Pásztor Pál negyedik vagy Balogh Gábor második esküdtje. A tanárból lett temetkezési vállalkozási igazgató – Illyés Ákos – még elbír azzal a fontos monológgal, melyben elmondja a magyar színpadon az utóbbi években elhangzó legsúlyosabb társadalomkritikát – egy történetet arról, hogy a korrupt sírásók miért ásnak két gödröt, egy vizeset és egy szárazat -, de már a féltékenységi jelenetre nem marad elég ereje, ezért azt a kelleténél hangosabbra veszi. (Ez a Dubaiban élő kedvesről megemlékező kirohanás az előadás legfeleslegesebb része.) A tévéproducer – Avass Attila – helyzetét nehezíti, hogy rosszul megválasztott öltönye miatt sem hisszük el róla, hogy felveti a pénz (máskülönben a ruhák: pontosak). A humanizmust, a gondolkodást képviselő higgadt nyolcadik esküdt – ő mondja ki először a nemet – Horváth László Attila alakításában: szomorú, sokat látott, okos férfi.

Illyés Ákos, Fazekas István, Gyuris Tibor, Puskás Tivadar, Horváth László Attila és Tóth Károly Balázs Attila felvétele

Gáspár Tibor kiválóan ábrázolja a cigányozó-zsidózó esküdt dühét – háttérbe szorulása az egyik legfontosabb oka annak, hogy a rasszista vonal jelentősége csökken. Alakítása olyan komoly, olyan félelmet keltően idézi meg a már az utcákon is kiabált rasszista szólamokat, hogy elbizonytalanodása utáni lecsendesedésével az előadás le is ül kissé. A második részben lesz igazán meghatározó alak a vádlott bűnössége mellett mindvégig kitartó harmadik esküdt, aki az apjára támadó cigány fiú esetében a saját történetére ismer: kamasz fia ellene fordult, kezet is emelt rá. Az, hogy e játékrészben ez a szerep válik egyre hangsúlyosabbá – hiszen az ő megtisztulásával és megbékélésével ér véget az előadás -, és Puskás Tivadar alakítása lesz a legjelentősebb, a darab megbillenését eredményezi: így kerülnek előtérbe a történelmi és társadalmi indulatok helyett a magánember, az apa kitörései, és a katarzist sem a társadalmi megoldás ígérete, a szebb és előítéletektől ment jövőbe vetett remény hozza meg, hanem az apa megbékélése a helyzetével, önmagával: a szeretet felfedezése. És felfedése.

Reginald Rose:

Tizenkét dühös ember (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

Fordította: Hamvai Kornél. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Látvány: Vereckei Rita. Segédrendező: Rajkó Balázs. Rendező: Koltai M. Gábor.

Szereplők: Petneházy Attila, Balogh Gábor, Puskás Tivadar, Pásztor Pál, Tóth Károly, Gyuris Tibor, Olt Tamás, Horváth László Attila, Fazekas István, Gáspár Tibor, Illyés Ákos, Avass Attila, Horváth Réka, Bárány Frigyes.