Schiller Kata felvétele

A Centrál Színház sikerre ítélt módon játszik egy sikeres musicalt. Egyik siker sem talmi. Az elő-adásnak és a darabnak is valódi értékei, a sikernek pedig sajátos titkai vannak. Hallatszik, látszik a munka, a kreativitás, az igényesség – manapság ebben is titkot kell gyanítanunk. Ám maga a musical és a nagysze¬rűen sikerült magyar adaptáció ennél valamivel rafináltabb titkokkal is szolgál.
A történet New York friss diplomás és egyéb fiatal lúzerek által lakott képzeletbeli negyedében játszódik. Itt talál soványka pénztárcájához illő albérletet Prin¬ce¬ton. Az utca neve – Q – egyben besorolás is, az előkelő városrészek elnevezését az ábécé elején találjuk, a lerobbantabbakét a végén. Az Avenue Q eléggé hátul van, de azért nem a legrosszabb hely. Itt még lehet álmodni, és néha az álmok valóra is válnak. Princeton szomszédai (később a barátai) mind-mind jellegzetes karakterek: Brian, az épp munka nélküli zsidó komikus; japán menyasszonya, a botcsinálta pszichoterapeuta Sente Ste; Kate Mumus, a párkapcsolatokban félénk, saját iskoláról álmodó napközis tanítónő; Kuki Mu¬mus, az internetpornó-függő vállalkozó-szörny; Nicky, a lejmoló életművész; Rod, a homoszexualitásával viaskodó konzervatív pénzügyi tanácsadó; Lucy, az erősen plasztikázott végzet asszonya; valamint két, mindig rosszra csábító mackó és a közös képviselő: Michael Jackson. A szerzők pergő, vicces bemondásokkal tűz¬delt párbeszédekből szövögetik a szövegkönyvet, és ügyesen hoznak létre nagyobb (zenei) együtteseket. A technika erősen emlékezteti az embert az Ameri¬kában professzionálisan művelt sitcom (situation comedy) világára, azzal a különbséggel, hogy a Centrál Színházban a valódi nevetést nem mesterségesen keverik a jelenetek alá. E valódi nevetés azonban ugyanúgy része a produkció előre eltervezett akusztikájának, mint a televíziós rokon műfajénak. És ezzel el is érkeztünk a darab és az előadás rafináltabb titkához.
Meglepően sok nyílt színi tapsra hangszerelt és „koreografált” számot írtak A mi utcánkba, s rendre ki is tör az ováció, majd a refrén (kvázi a taps hatására) újraindul. Nem új találmány a zenei zárlat visszavonásának „tréfája” (a Haydn-emlékévre való tekintettel a mester 90. szimfóniájára utalunk), a musicalek bőséggel vissza is élnek vele, általában a húzószámnak szánt dalokat erősítik meg így. Valódi dramaturgiai értelme a trükknek természetesen nincs. Az Avenue Q alkotói viszont olyan gyakran használják, oly látványosan csépelik el, hogy a „műfogás” önmaga paródiájává, mi több, az egész műfajnak címzett ironikus gesztussá válik. Ezúttal azonban még dramaturgiai értelme is van, a szándékosan bugyuta, rövid szkeccsekből felépített történet szakadozottságáról az előadást szüntelenül megszakító nézők tehetnek. A publikum ezzel korántsem jár rosszul, sőt – s ez a döntő dramaturgiai vagy inkább lélektani hozadék -, a visszatapsolt refrénben olyan igazságokkal szembesül újra, mint hogy „Szar az élet”, „Mindenki egy kicsit náci”, „Az internet pornóra való”, nem zavar, ha meleg vagy, de „Én nem lennék”. Megkapta, amit visszatapsolt. Nem biztos, hogy mindenki így gondolkodik az „életről”, az „internetről”, a mindennapok rasszizmusáról vagy a homofóbiáról, de a refrén tartalmát – szemben más musicalekével – igaznak gondolja. Az Avenue Q refrénigazságai – túl azon, hogy lehet rajtuk gondolkodni is – színháztechnológiailag is érdekes képződmények, esszenciálisan mutatkozik meg általuk a darab sikermechanizmusának rafinériája.
A darabot bábokkal játsszák, s bábnak gondolom a pusztán színészekkel megjelenített karaktereket is: Michael Jacksont, Briant és Sente Stét. A Sesame Street és a Muppet Show mintájára létrehozott (báb)világ természetéből következik a hivatkozott műfajok (musical, színház, film) ironikus, távolságtartó kezelése; a parodisztikus elemek önmagukban is elég szórakoztatóak. Hitelességi válság idején azonban érdemes észrevenni azt is, hogy ez a játékforma milyen izgalmasan hitelesíti (vagy teszi helyére) egy mára szinte teljesen hiteltelenné vált műfaj előadási tradícióját (kínos megszokásait). A három-négy gesztusra képes bábok tökéletesen helyettesítik egy átlagos musical átlagos musicalszínészeit, sőt, e báboknak jobban el is hisszük ezeket a gesztusokat, e bábok hitelesebben közvetítenek emberi érzelmeket (ugyanez a titka például a Shreknek és a hozzá hasonló high-tech animációs filmeknek is). E redukált „színészi” játék ellenpontozására, kommentálására pedig ott vannak a bábokat mozgató, valódi színészi eszközökkel dolgozó színészek, akik finom gesztusokkal adnak mélységet az általuk mozgatott figurának. A hangsúly a finomságon van: nem puszta szinkronizálást nyújtanak, nem egyszerűen hasbeszélő számot adnak elő, és legkevésbé sem teszik nevetségessé a kezükön lévő figurát; a báb és a mozgatója közötti sajátos interakcióknak köszönhetően (a bábos és a báb tökéletes összeforrottságát időleges szakítások, eltávolodások teszik izgalmassá és feszültté) minden adva van a színházi illúzióhoz és a nézői azonosuláshoz. Ez a felnőtt-musical gyermekké tesz minden nézőt, ennél aligha kívánhatunk többet.

Vári-Kovács Péter és Janicsek Péter Schiller Kata felvétele

A zene (a fél-playback, ám mégis élő¬nek ható elő¬adás pél¬dás hango¬sítását dicséret il¬leti) emlé¬ke- zetes, pe¬dig elvileg csak arra vállalkozik, hogy (a hivatkozott Sesame Street és Mup¬pet Show zenéihez hasonlóan) úgy tegyen, mintha musical lenne, és funkcióját azzal is ki tudná tölteni, hogy a jellegzetes, sztereotip fordulatokat sorjázza. Mégsem elégszik meg ennyivel, a daloknak, együtteseknek hangja, hangulata van. A társulat pedig nagyon jó színvonalon énekel. Miközben fantasztikusan bábozik. Úgy tudom, hogy egyikük sem képzett bábszínész. Valamennyi alakítás megérdemelne egy-egy bekezdést, ezúttal azonban csak a több szerepet alakító és bábokat mozgató színészeket emeljük ki. Balogh Anna virtuózan váltott Kate Mumus és Lucy hangja és személyisége között, saját lényét pedig harmadik dimenziónak láttuk. Vári-Kovács Péter (Princeton, Rod) hasonló erényeket csillogtatott, bábozása pedig egész egyszerűen lenyűgöző volt. Janicsek Péter (Nicky, Kuki Mumus, Mackófiú) három szélsőségben brillírozott. S beszéljünk a csapatról is, hiszen a bábok néha kezet váltottak, némelyik életre keltése pedig kétemberes feladatot jelentett. A gépezet működését végig igen olajozottnak találtuk. A tempós rendezés, a szellemes díszlet, az igényesen kivitelezett bábok, a produkció szelleme számunkra bebizonyította, hogy a szórakoztatás iparszerűsége és a szórakoztatás igényessége Budapesten is összeegyeztethető. Reméljük, hogy ezt az előadás¬szám is igazolni fogja.
Jeff Marx – Robert Lopez – Jeff Whitty: Avenue Q – A mi utcánk (Centrál Színház)

Az eredeti bábok tervezője: Rick Lyon. Fordító, dramaturg: Baráthy György. Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Howard Lloyd. Zenei vezető: Lázár Zsig¬mond. Koreográfus: Cortés Sebastián. Bábrendező: Kovács Géza. Rendező: Harangi Mária.
Szereplők: Vári-Kovács Péter, Balogh Anna, Janicsek Péter, Serbán Attila, Radnay Csilla, Simon Kornél, Andrádi Zsanett.
A bábok a Budapest Bábszínház műhelyében készültek. Bábkészítők: Koryürek Vera, Kmetty Olivia, Vö-rös¬né Rácz Anita, Gulyásné Dóczi Lívia, Safár Gábor.