Az a többlet hiányzik az előadásból, ami túlmutatna a korrekt interpretáción.

Öt szék, öt színész. Ez a kép várja a KoMa társulat előadására érkező nézőt, akinek, ha ismeri a szöveget, s látott a közelmúltban néhány kortárs (többnyire német) drámát interpretáló honi előadást, támadhat némi déjà vu érzése.

Mikó Csaba (a SZÍNHÁZ 2008. májusi számában publikált) darabja kétségtelenül nem áll távol a kortárs dráma egyik domináns, reprezentáns műveivel a világ számos színpadán jelen levő vonulatától. A szöveg hétköznapi eseménysort mesél el, melynek során a mindennapi konfliktusok, civódások, kiborulások, árulások, bajkeverések végül váratlannak és véletlennek ható, ám voltaképpen előre kódolható módon tragédiához vezetnek. Az öt szereplő útja keresztül-kasul metszi egymást, de csak az utolsó jelenetben találkoznak valamennyien; az oda vezető történetek öt párhuzamosan kibontott monológban rajzolódnak ki. Maguk a monológok nem színszerűek; leírják, elmondják az eseményeket, amelyeket így nyilvánvalóan nem lehet a színpadon eljátszatni. A drámai hatást, a feszültséget nem is annyira maga az epikusan ábrázolt eseménysor, hanem a monológok egymásra rímeltetése, a nézőpontok váltogatása, az egybecsengő vagy éppen egymással szöges ellentétben álló érzések, reflexiók, gondolatok egymás mellé helyezése adja. Mikó Csaba darabja a vele egyívású – s általam ismert – kortárs drámáknál líraibb és csupaszabb; nem mitizál, nem állít a megjelenített személyek mögé archetípusokat, s nem színesíti egzotikus, mesés vagy éppen szürreálisba hajló elemekkel a szöveget. Ugyanakkor a köznapinál emeltebb, poétikusabb a textus, ami valamelyest ellenpontozza a banális, hétköznapi szituációkat. (A történés előrehaladtával szaporodnak a szereplők viselkedésének irracionális elemei is, de ez nem változtatja meg az alaptónust, s valamelyest megoldatlannak is hat.) Maga a szerkesztés kifejezetten ügyes, a történetcserepek nem a legkézenfekvőbb módon kerülnek egymás mellé, a befejezést is csak fokozatosan sejtjük meg – csupán valami igazán eredeti ötlet (egyedi forma, a befogadót megérintő személyesség) hiányzik ahhoz, hogy valóban jelentős értékű, önmagán túlmutatni képes, alkotónak-nézőnek komoly kihívást és élményt jelentő mű szülessen.

Polgár Péter (Apa), Lőrincz Sándor (Férfi) és Várkonyi Eszter (Gondnoknő) Koncz Zsuzsa felvétele

Bár ez utóbbi kitétel csak részben igaz, hiszen az Idill azért így is eltér a kortárs magyar dráma standardjától. Kitalálandó az előadás formája, szerkezete, melyet Mikó nem ír elő (a SZÍNHÁZ-ban publikált szöveg semmilyen szerzői utasítást nem tartalmaz). A kereteket persze kijelöli, hiszen az elmondott eseményeket teljesen értelmetlen volna képileg is megjeleníteni, így mindenképpen a színész munkájára, illetve személyiségére kerül a hangsúly. Innentől kezdve azonban a mindenkori színre vivők számára több út is kínálkozik a szikár, csupán a jelenlét erejére támaszkodó szövegmondástól a karakterteremtésen át a szöveggel szinkronban vagy esetleg jelentéses aszinkronban lévő stilizálásig, illetve a színpad teljes lecsupaszításától a történet egyes cserepeire utaló jelzéseken át egy öntörvényű, a szöveggel nem kézenfekvő módon érintkező színpadi tér megteremtéséig. Vagyis a szűkre szabottnak tűnő keret azért a forma, a stílus területén viszonylag nagy szabadságot ad a színészeknek és a rendezőknek.

A KoMa interpretációját persze nyilvánvalóan meghatározzák az előadásnak teret adó Sirály technikai adottságai is. Ebben a viszonylag szűk, technikai trouvaille-okra lehetőséget nemigen adó térben kézenfekvő a rendező, Zrinyi Gál Vince döntése, aki az „ötszékes megoldás”, vagyis a teljesen lecsupaszított tér mellett teszi le voksát. Ugyanakkor nem kíván teljesen statikus előadást létrehozni, így a színészek fel-felállnak a székekből, mozognak (többnyire a szövegből következő módon), egy-egy gesztussal, mozdulattal utalnak fizikai helyzetükre is. Az utolsó kép pedig elüt a játék egészétől; itt, ha stilizáltan, a szín mélyére vonultan, s részben árnyalakként is, de a színészek mégis eljátsszák a gyilkossághoz vezető helyzetet, mely egyébként ebben a formában groteszkebbnek, morbidabbnak hat, mint a darabban.

Lass Bea (Szerető) és Jelinek Erzsébet (Nő) Koncz Zsuzsa felvétele

Zrinyi Gál Vince rendezésének legerősebb pontja a precíz szövegértelmezés. A történetet az előadás logikusan, érthetően, markánsan építi fel. A színészi szerepformálás elmozdul a karakterteremtés felé. Noha hagyományos értelemben vett jellemábrázolásra természetesen nincs mód, érezhető a tipizálás szándéka, melynek segítségével a színészek gyorsan megteremtik a szerepek körvonalait: Lőrincz Sándor sodródó, az eseményeket csak látszólag irányító Férfit, Polgár Péter agresszív, korlátolt, klisékben gondolkodó Apát, Lass Bea kihívó, öntudatos, egoista Szeretőt, Várkonyi Eszter minden lében kanál Gondnoknőt játszik, míg a Feleség a többiekénél ambivalensebb, rejtélyesebb alakjának alapvonásául Jelinek Erzsébet a sebzett érzékenységet, a szeretetéhséget választja. Korrekt, jól felépített alakítás valamennyi, de egyik sem igazán átütő erejű, aminek oka talán az, hogy a karakterformálás szándéka szükségképpen elfedi valamelyest a színészi személyiséget (nem ad módot arra, hogy a színész jelenlétének erejével tudjon hatni), ugyanakkor a darab nem igazán teremt lehetőséget arra, hogy a tipizált karaktervonásokból megfelelően egyénített, összetett szerepek épülhessenek. Ezen legfeljebb egy erőteljes, a játék egészét meghatározó rendezői ötlet változtathatna, ám Zrinyi Gál vélhetően nem ambicionált ilyesmit. Az előadás jobbára komolyan veszi a történetet (annak minden őrületével együtt), nem teszi idézőjelek közé, nem teatralizálja (az egyes szereplők közt még véletlenül sincs teátrális összekacsintás), de ugyanakkor a poézist sem próbálja felerősíteni, s nem kísérli meg szürreálisabbá, álomszerűbbé tenni az eseménysort (sőt, a szöveg elmondva egyértelműen prózaibbnak, köznapibbnak hat, mint olvasva). Nem gondolom ezt kárhoztatható rendezői eljárásnak, de a játék kétségkívül hagy maga után hiányérzetet. Az a többlet hiányzik az előadásból, ami túlmutatna a korrekt interpretáción. Az az erő és játékosság, mely nemcsak vezetni, de magával ragadni is képes a nézőt, az az invenció, mely nemcsak kibontja, hanem többrétegűvé is teszi a szöveget, s ami a KoMa több, korábbi előadásának is jellemző sajátja volt. A produkció azért így is erősen áll a lábán, s bizonyítja Mikó Csaba darabjának színi életképességét is – igaz, távolról sem meríti ki a mű színrevitelének lehetőségeit.

Mikó Csaba: Idill
(KoMa Társulat – Sirály)

Látvány: Cseh Renátó. Fény: Mervel Miklós. Videó: Kroó Balázs. Rendezőasszisztens: Bajzák Anna. Rendező: Zrinyi Gál Vince.
Szereplők: Lőrincz Sándor, Polgár Péter, Lass Bea, Jelinek Erzsébet, Várkonyi Eszter.