Furcsa módon éppen a magyarországi produkciókat kísérte hűvösebb légkör és mérsékelt rokonszenv az előadások utáni szakmai találkozókon (is).

Nem túlzás azt állítani, hogy Romániában egymást érik a színházi fesztiválok: csaknem minden nagyobb városnak, színháznak van sajátja, a legtöbb esetben ráadásul nemzetközi – magam negyvennél hagytam abba a számlálást. Természetesen találni ezek között egészen kicsit és nívótlant is, vagyis a szám csalóka, pusztán ezért még nem volna okunk irigykedve mutogatni keleti szomszédunk felé. Ám ha csupán a valóban nemzetközi jelentőségű előadásokat bemutató, tehát valóban nemzetközi jelentőségű fesztiválokat próbáljuk listázni, akkor is jut évente több; közülük legalább egy Erdély magyar nyelvű színházaira. 2007-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színház az Interferenciák Fesztivállal nyitotta, 2008-ban az Euró­pai Színházi Unió 17. Fesztiváljával folytatta azt a sort, amelybe a másik nemzetközileg is magasan jegyzett erdélyi magyar társulat, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház új kezdeményezése is tagozódik: a fennállásának hatvanadik évfordulóját ünneplő kisvárosi teátrum 2009. március 17. és 29. között rendezte meg az 1. Reflex Nemzetközi Színházi Biennálét.
A válogatási rendszer alapján olyan produkciókat hívnak meg a fesztivál (fő)programjába a régióból – Csehország, Lengyelország, Magyarország és Romá­nia -, melyeket „saját színházi kultúrájukon belül rangos szakmai díjakkal tüntettek ki az elmúlt két évben” – fogalmaz hallatlanul pontosan és óvatosan a fesztivál honlapjának bevezető szövege. Jelzi ugyanis, hogy bár deklarált cél a reprezentativitás (vagyis kimondottan csúcselőadások meghívása), ám egyúttal elhárítja a felelősséget egy-egy produkció esetleges és viszonylagos sikertelenségéért; másrészt világossá válik: nincs garancia arra, hogy az eredeti kulturális kontextusukból kiemelt előadások egy másik színházi kultúrá­ban is relevánsak maradnak.

A karnevál utolsó éjszakája (Katona József Színház) Koncz Zsuzsa felvétele

A főprogramban szereplő hét előadás (három magyar, egy-egy cseh, lengyel és román, valamint díszvendégként a berlini Deutsches Theater Oreszteiája) fogadtatása is igazolja e relevancia-prob­lémát. Furcsa módon éppen a magyarországi produkciókat kísérte hűvösebb légkör és mérsékelt rokonszenv az előadások utáni szakmai találkozókon (is). A Katona József Színház Goldoni-produkciójáról, A karnevál utolsó éjszakájáról fesztiválhosszat hallhattuk helyi és külföldi szakemberektől és nézőktől, hogy tökéletesen kompakt előadás, lehetetlen fogást találni rajta, stiláris egysége hibátlan, a színészek munkája le­nyű­göző, „mégsem mond semmit a mának”. Éppen csak annyi történt tehát a Katona vendégjátékán, hogy Zsámbéki Gábor darabválasztásának, rendezésének lényege – a magyar színház egzisztenciális válsága, melyet az Ötvös András játszotta Anzoletto mintarajzoló figurája oly plasztikusan képez le – vonatkoztatási pont(ok) hiányában Sepsiszentgyörgyön elveszett.

Hasonlóképpen a József Attila színházi Az öreg hölgy látogatása sem győzte meg mindenestül a helyi kritikát és a közönséget, az előadás olyan elvitathatatlan értékei ellenére sem, mint például Ladányi Andrea teljesítménye: hogy ugyanis nem a nagy színésznő játssza elképesztő elefántcsont-fehérséggel és -keménységgel Claire Zachanassiant, hanem gyakorlatilag éppen a színészi egyféleség, melyre a művésznő képes, teszi egyedülállóvá az alakítást. Ambrus Mária díszlete és Benedek Mari jelmezei, a második részben a Méhes László Illjének hátára terített színes pulóver például szintén külön tanulmányt érdemelnének. Mégsem ezekről, hanem a József Attila Színház profiljáról, Lé­ner Péter direktor bátorságáról esett több szó, amellyel Zsótér Sándort az angyalföldi teátrumba hívta – vagyis a fesztiválközönséget a vitán abba a miliőbe kísérelték meg beavatni, amelyben az előadás megszülethetett. Ladányi másik remeklése, a Borlai Gergővel közös független produkció, a BL (mely amolyan biankó meghívást kapott, nem lévén egyelőre díjazott) már nagyobb siker volt, amit talán az is magyaráz, hogy az előadás nem kötődik konkrét helyhez-korhoz-nyelvhez. Szemmel láthatóan örömjáték és bravúrária mindkét szereplő számára.
A Reflex főprogramjának két legerősebb előadása a két Oreszteia, a krakkói Stary Teatr és a berlini Deutsches Theater produkciója. A két rendező, Jan Klata és Michael Thalheimer egy-aránt erősen meghúzta Aiszkhülosz szövegfolyamát (az egyetlen egészben fennmaradt görög drámatrilógiát), s noha másképpen reflektálnak az Atreidák történetére, mindkettőjüket az antik mítosz ma is aktuális vonatkozásai foglalkoztatják. Klata Oresz­teiája nem szövegalapú, történetmesélő színház, hanem nagyszabású vízió, mely elsősorban a jelen (szub)kulturális viszonyaiból merít ihletet. Az elő­adás a tömegkultúráról, a média mindent átható befolyásáról beszél, Apol­lón például popsztár (éppenséggel Robbie Williams). Ugyanakkor látjuk, amint körbe-körbe forog a történelem; nagyon erős vizuális ívet rajzol és érzelmi hatást kelt, amint Klütaimésztra és Aigiszthosz ugyanattól a vértől iszamos baltától esik el, mellyel korábban Agamemnónt meggyilkolták. Thalheimer stratégiája merőben más: nála az aktualitás fogalma az időtlenséggel szinonim. Olaf Altmann díszletterve egyetlen, csiszolt faanyagból készült fallal zárja el a színpad hátsó részét, így a szereplők a proszcéniumot használják, használhatják csupán. A néző minduntalan érzi az erős késztetést, hogy megtudja: vajon mi lehet a fal mögött, de nincsen válasz – ahogyan a falon sincsen semmiféle nyílás. Van viszont vér: Klütaimésztra nagyjából tíz-tizenkét litert önt saját fejére-testére az elő­adás felütéseként egy műanyag kannából. Innentől kezdve aztán vér tapad mindenhova: falra, emberre – beszennyezve, ami tiszta volt, és még tovább szennyezve, ami amúgy is szennyes. Hihetetlen dinamikával és távolságtartással halad előre a cselekmény (a trilógia eljátszása bő kilencven percet vesz igénybe!), a szöveg kortársi csengéssel, zökkenők nélkül gördül, hübriszre hübrisz következik, mígnem Oresztész ott marad a színpad szélén, befelé zokogva, a vérben, a hullák között, nincs katarzis, hiányzik az aiszkhüloszi feloldás, teljes a kilátástalanság. Amely kilátástalanság vitán felül a miénk: a kar – Berlinben nagyjából negyvenfős, Sepsiszentgyörgyön Marcus Crome egy személyben képviselte – a hátunk mögött, a színház karzatán kap helyet, vagyis minden, amit a kar kinyilvánít, rajtunk keresztül jut a színpadig, a mi véleményünket közvetíti. Az előadást lezáró véres tablókép mellé Crome ezt üvölti: „Béke mindörökké” – s hangja mintha vérrel írná fel a szavakat a díszletfalra.

Az öreg hölgy látogatása (József Attila Színház) Koncz Zsuzsa felvétele

Mirólunk szól a prágai Divadlo Komedie előadása, A per is. Duëan D. Parˇízek a nézőtérre ülteti, s aztán onnan emeli színpadra a Kafka-regény figuráit, világosan jelezve, hogy Josef K. egy közülünk. A színpad két fallal nagyjából eredeti nagyságának harmadára leszűkített terében jóformán jelentéses kellékek és kosztümök nélküli minimálszínház zajlik. Az elsősorban Kafka szövegére alapozó előadás a komoly színészi energiák ellenére – nagyrészt a nehézkes feliratozás miatt – sokszor elveszíti a ritmust, hamar elfárad, statikussá válik az amúgy tiszta forma. Parˇízek koncepciója a mára csaknem közhellyé vált Kafka-sorból indít: „A hazugságot avatják világrenddé”, s A per kapcsolódó passzusait mondatja föl színészeivel. Előadása elsősorban morális kérdésekről értekezik, a legritkább esetben látunk akciót, sokkal inkább képeket. Gyönyörű szép (bár dramaturgiailag kevéssé meggyőző), amikor Josef K. – a mindvégig minimális gesztusokkal dolgozó Martin Finger – egy szál lámpa fénye alatt állva elregéli letartóztatásának történetét; hasonlóan szemet gyönyörködtető, amikor a főszereplő a teret határoló két falat ledönti, s mögöttük újabb, bár tágasabb teret hagyó falak tűnnek elő. A rendező nagy empátiával érez rá a kafkai – nemcsak A perre, de A kastélyra és a szerző kisprózáira is jellemző – alapmotívumra, miszerint korunk hőse sikertelenül próbál hozzáférni a világot fundamentálisan meghatározó kulcshoz, ám az előadáshoz választott forma nem bizonyul produktívnak.
Annál inkább a bukaresti Teatrul Odeon Öt egyfelvonásosa esetében, mely öt Ionesco-jelenetből, -szkeccsből (de, tán egyetlen kivételtől eltekintve, semmiképpen sem egyfelvonásosból!) épít formai remekművet. Alexandru Dabija rendező egyetlen térben mozgatja az öt bagatell történetet, melyek amolyan ujjgyakorlatnak – ahogyan a színlap írja, laboratóriumi kísérletnek – tűnnek: nem véletlen, hogy az Ismeri őket?, az Autószalon, A nátha, A hézag és az Eladó leány nem tartozik a legismertebb Ionesco-darabok közé. Dabija nem elsősorban dramaturgiai rendszert épít, s nem is tematikai kapcsolatot keres a szkeccsek között – bár kétségtelen, hogy az előadás a mindennapok abszurditásának felfedezésére szólít fel -, inkább a szűkülő, minimalista térelemek és a be-behozott kellékek jelenetről jelenetre átlényegített – tehát/és következetesen abszurd – használatával, valamint a pompás színészek következetes vezetésével rajzol ívet. A játszók mindvégig komolyan veszik, és szigorú empátiájával alakítják a karaktereket, s bár a forrósodó sikerhangulat hatására fokozatosan és egyre bátrabban merészkednek el a ripacséria határvidékéig, végső soron panaszra nincsen ok: nevettetnek, nevetünk.
Ha alaposan belegondolunk, jóféle abszurd a Ta­má­si Áron Színház Yvonne, burgundi hercegnője is. A Reflex Fesztivál kísérőprogramjának hat előadása közé ékelődő hazai produkció Romániában egyelőre nem kapott díjat – csak Kisvárdán és Pécsett, valamint Pálffy Tibor a magyar színikritikusoktól -, de minden esélye megvan a díjesőre, hiszen a román színházi szövetség, az UNITER nominálóbizottsága öt kategóriában jelölte az előadást a legrangosabb romániai elismerésre. Gombrowicz darabjában és Bocsárdi László rendező színpadán ugyanakkora bűnnek tetszik Ignác király kéjgyilkossága, mint az, hogy Margit királyné szabad idejében verseket ír. Mi ez, ha nem valóságosan abszurd értékválság? A sepsiszentgyörgyi magyar színház előadása, mely nemcsak méltó társa a Reflex főprogramjában láthatóaknak, de megkockáztatható, hogy sok szempontból erősebb is náluk, abból az alapvetésből indul ki, hogy Gombrowicz darabjának nincsen főszereplője: egyformán lényeges karakterek egyformán kerek sorsképei bontakoznak ki – egyformán magas színvonalú alakításokban. Mátray László Fülöp hercege egyszerre a családi jólét ellen lázadó nagykamasz és útját kereső naiv bölcs (remek, hogy Dobre-Kóthay Judit a vasalt inghez és öltönynadrághoz fehér tornacipőt ad rá). Kicsid Gizella sárból mindjobban kimosdatott Yvonne-ja – akiről a zárójelenetben kiderül: nem csúnya, csupán más, és mássága nem csúnyaságában áll – mindvégig zsigeri erővel van jelen, hogy végül bravúros mohósággal produkáljon élethű fulladást. Pálffy Tibor természetellenes mozdulatokból és dikcióból felépített kamarása maga a mozdulatlan mozgató. Látni remekléseket a legapróbb szerepekben is: amikor Pál-Ferenczi Gyöngyi Izáját a királyné egy pamlagra taszítja, az udvarhölgy első dolga, hogy mire úrnője odafordul, lábait keresztbe tegye, frizuráját megigazítsa, bájmosolyát felöltse: egyetlen pillanatba sűrített szélesvásznú panorámakép egy komplett figuráról.

BL (Sanyi és Aranka Színház) Koncz Zsuzsa felvétele

A kísérőprogram további előadásai között még egy helybelit találunk: a Florin Vidamski vezette, a szakmai vérkeringésbe egyre inkább bekapcsolódó Teatrul Andrei Mures¸anuét, amely Laura Cerniauskaité litván drámaírónő Lucia korcsolyázik című kortárs darabjának Radu Afrim rendezte változatát mutatta be. Afrim az elmúlt években a román színház egyik legfontosabb exportcikke lett, előadásait 2007-ben a sepsiszentgyörgyi TAMper2 színházi találkozón Schilling Árpád rendezéseivel párban láthatta a közönség. A produkcióról érdemben nyilatkozni nehéz, mivel a magyar nyelvű feliratozás az előadás elején csődöt mond, így ha több nem is, annyi mégis megállapítható, hogy erős, jellegzetes képekből épül.
A legnagyobb csalódás a Reflexen a lublini Scena Plastyczna Barázda című előadása volt. Leszek Madzik képzőművészeti ihletettségű harmincperces kvázi-színháza annyira üres, hogy a közönségtalálkozón maga a rendező sem tudott érdemben nyilatkozni róla. A fesztivál krónikájához tartozik még a helyi M Stúdió két mozgásszínházi előadása, a Romeo és Júlia a társulatvezető Uray Péter, valamint a Törékeny Goda Gábor rendezésében. A 2005-ben Kolozsváron végzett színészekből alakult csapat credója szerint az „Erdélyben ismeretlen műfaj” – ti. a mozgásszínház – meghonosítására vállalkozott, s bár egyik produkció sem különösebben formabontó, színvonaluk megbízhatóan erős.

Oreszteia (Deutsches Theater, Berlin) Barabás Zsolt felvétele

Hogy a színházi előadásokról termékeny szakmai és nézői párbeszéd is kialakulhasson, minden főprogramos előadás után közönségtalálkozó várta a nagyszámú érdeklődőt, s az IATC-AICT (a nemzetközi színikritikus-szervezet) szemináriumát is vendégül látta a fesztivál. A helyi publikum nagykorúságát bizonyítja, hogy olykor a közönségtalálkozókon is szakmai vita alakulhatott ki, habár a soknyelvű fordítás kényszere gyakran tette vontatottá a beszélgetéseket. Résztvevőként jelentem, a kritikusok szemináriumán sem váltatott meg a világ, de tágult a perspektíva, hogy az ítészi reflex ne feltétlen (vagyis ösztönös), hanem feltételes (jól átgondolt és szakmai érvekkel alátámasztott) lehessen, s így deklarálhassuk: a Reflex Nemzetközi Színházi Bien­ná­le már születésekor a magyar nyelvterület egyik legfontosabb színházfesztiváljának bizonyult. Biztosan állítható ez még akkor is, ha összességében úgy tetszik, a szervezők többet vállaltak, mint amennyit a fesztivál (elsősorban nyilvánvalóan anyagi és infra­strukturális okok miatt) teljesíteni képes. Hiszen az elsődlegesnek mondott cél – a régió eltérő tradíciójú és értékrendű színházi kultúráiról a színház jelenét tükröző képet nyújtani – eléréséhez ez a merítés túlzottan sekély. Igaz ugyanakkor, hogy a Reflex „olyan, ritka színházi csemegékből álló műsort” kínál, „melyet másképpen aligha láthatnának” a sepsiszentgyörgyi – és a Sepsiszentgyörgyre látogató – magyar és román nézők; és ez sem kevés. Sőt.