Az opera luxus, de nem desszert

Kornya István Matthias Oldaggal beszélget
interjú
2009-06-13

Ha a hozzánk hasonló teátrumok nem játszanák például Berg Wozzeckjét, akkor az színházi értelemben nem is létezne.Matthias Oldag, a Gerában és Altenburgban működő Thüringiai Színház és Filharmónia vezetője. Az ő rendezésében volt látható 2009. június 13-án Alban Berg Wozzeckje a Miskolci Operafesztiválon. A 20. század egyik legjelentősebb operájának előadására csak háromnegyed háznyian voltak kíváncsiak. Akik nem jöttek el – mert nem csengett számukra elég tutinak a gerai színház neve -, jelentős élménnyel maradtak szegényebbek.

Hogyan kerül a 100 ezer lakosú gerai színház repertoárjába Berg Wozzeckja? Nálunk, Magyarországon az sem természetes, hogy egy vidéki színházban operát is adjanak. Ha pedig mégis, akkor a ritka kivételektől eltekintve, alig mernek túllépni a Mozart-Verdi-Puccini vonalon.
– A következő évadban hét új operabemutatónk lesz.
Elnézést, megismételné!
– Hét operát mutatunk be. Ezen kívül tizenhárom prózai darabot, két nagy és egy kamara balettet tűzünk műsorra. Átlagosan 200 ezer nézőnk van.
Az operák nagy számát nyilván az magyarázza, hogy ön operarendező.
– Részben. Évszázados fejlődés eredménye, hogy Németországban szinte mindenhol játszanak operát.
Az olvasók kedvért vetem közbe, hogy ez a „szinte mindenhol” a következőket jelenti: csupán Gera 150 kilométeres körzetében Erfurt, Weimar, Zwickau és Chemnitz színházában játszanak operát, Drezdának és Lipcsének külön operaháza van. Olvastam színházuk honlapján, hogy Gerában már 1930-ban, vagyis öt évvel a berlini ősbemutató után adták a Wozzecket.
– Berg is jelen volt, és felolvasta az operájáról írt híres előadását, amely a befogadást volt hivatott segíteni. A kulcsgondolatot mondandója végén fogalmazta meg: azt szeretném, ha a fejtegetésemet elfelejtenék, és átadnák magukat a zenének.
Hogyan áll össze a zenei repertoárjuk?
– Évadonként bemutatunk egy-két 20. vagy 21. századi operát – jövőre Brittentől a Lukrécia meggyalázását és Richard Strausstól az Ariadne Naxos szigetént. Évek óta tartó sorozatunkban az 1930-as, 1940-es évek elfeledett, elsősorban zsidó zeneszerzőinek ismeretlen operáiból tartunk egy-egy ősbemutatót, most Pavel Haas Sarlatánja következik. Ezt azonban nem szabad túlzásba vinni! Kell a Tosca, a Manon Lescaut, A sevillai borbély, a Tannhäuser, és vannak gyerekoperáink is. És természetesen játsszuk A denevért, a Marica grófnőt, és kellenek a jó musicalek is, mint a My fair lady
Van, ami viszi és van, ami hozza a pénzt.

Bócsi Krisztián felvétele

– Nekünk nem bevételt kell termelnünk! Közpénzekből működő színház vagyunk. Az a feladatunk, hogy megőrizzük az értékeket, és bemutassuk, ami új. Ha a hozzánk hasonló teátrumok nem játszanák például Berg Wozzeckjét, akkor az színházi értelemben nem is létezne. Egy magánszínház a Wozzeck luxusát nem engedheti meg magának, nekünk viszont ez a dolgunk. A támogatások persze csökkennek, és minden évben nagy a vita a támogatás mértékéről. A társulatnak 304 állandó munkatársa van, és – például az operákhoz – egy sor vendéget hívunk. Ez kétségtelenül drága mulatság. És mivel sokféle ízlést kell kiszolgálnunk, tagadhatatlan, hogy egy kicsit mindig mindenkinek kevesek vagyunk. Mert nem adunk eleget azoknak, akik a My fairladyket akarják látni, és van egy réteg – erős, kitartó és érdeklődő -, amely meg éppen ezt sokallja. A nagyszámú bérletesünk azonban mindent megkap klasszikus és modern formában: operát, prózát, balettet.
A Wozzecket hány előadásra tervezik?
– Gerában és Altenburgban tizenegyszer adjuk elő. Miskolc a ráadás.
Május végén volt a gerai premier. Hogyan fogadta a közönség?
– Nem könnyű koszt a Wozzeck, rendkívül bonyolult a struktúrája, nagy feladat elé állítja az előadókat, a hatása azonban frenetikus, mert közvetlenül az érzelmekre hat, és a nézőt szíven üti. Úgy érzem, nekünk is sikerült.
Mivel?
– A megértés momentuma a döntő számomra. Wozzeck űzött, megalázott, megcsalt, végtelenül boldogtalan ember, de nem a lénye, az élete extrém, csupán a tette az: meggyilkolja szerelmét és öngyilkos lesz. Meddig tudunk úgy élni, ha szüntelenül boldogtalanok, megalázottak vagyunk? Van, aki robban! Mint Wozzeck. Ilyenkor aztán csodálkozunk: hogyan történhet ilyesmi?!
A kérdést úgy is fel lehet tenni, miért nem történnek ilyen borzalmak gyakrabban.
– Döbbenetes, hogy Büchner drámája az 1824-ben kivégzett borbélyról és Berg 1925-ben bemutatott operája mennyire mai. Németországban, főleg az egykori NDK területén újra szaporodnak a Wozzeck-élettörténetek. Sokaknak újra nehéz lett az élete. Családok hullanak szét, gyerekek tengődnek, nagy a munkanélküliség. Mi zajlik ilyenkor egy emberben? Ki fog legközelebb bepörögni? És miért? Éppen azért igyekeztem Wozzecket „normálisra” formálni, hogy jobban szemügyre vehessük. Wozzeck itt él közöttünk. Lehet akár a szomszédunk. A legborzalmasabb a történet vége: meghalt az anya, az apa, és ott látjuk a gyereket, és pontosan tudjuk, milyen sors vár rá. Büchner nyomán Berg utolsó képében a fiúcska fűzfaparipáján nyargalászva énekli a gyerekdalt. Hátborzongató! Nálam az apja kése van a kezében. Ezzel nem azt mondom, hogy a gyilkos fia is gyilkos. Csak azt akarom jelezni, hogy a szülők élettörténetei újratermelődnek a gyerekek generációjában.
A librettón ez áll: játszódik 1820 körül. Ön áthelyezte a mába az operát?
– A nézőpontom mai. Nem úgy kell elképzelni, hogy a Wozzecket egy metróban, olajfúrótoronyban vagy plazában játsszuk. Azt a kérdést tettük fel magunknak a munka elején, hogy mi volna, ha mindez ma történne. A Wozzeckesetében ez persze adja magát. A Manon Lescaut rendeztem nemrég, amelynek története nálam egy repülőtéren játszódott, és csodálatosan létrejött a mai konfliktus: egy fiatal nőt kitoloncolnak Németországból. De erőltetni semmit sem szabad. Nincs bennem csakazértis újat akarás, a mindenáron meghökkentés kényszere. Tradicionális formában is rendeztem már darabokat, hagyományos díszletek között. A Wozzeck esetében azonban ez számomra egyszerűen lehetetlen lett volna. Az opera fontos és izgalmas művészeti médium, amelynek mindig újra meg kell határoznia önmagát. Világossá kell tennünk a közönség számára, hogy ez a műfaj nem holmi cukorkás dobozka, nem csupán valamiféle desszert, ami finom és ráadásul szép is, hanem kiválóan alkalmas arra, hogy akár drasztikus formában mondjuk el, mit gondolunk a világról.

2009. június 13.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.