Európában is példátlan, hogy egy fesztiválon pár nap leforgása alatt Schönberg-, Berg- és Richard Strauss-operákat mutassanak be

Brendan G. Carroll az angol Opera Now magazint tudósítja immár harmadik éve a „Bartók+…” Miskolci Nemzetközi Operafesztiválról. A kritikus és zenetudós, a 20. század eleji Bécs zenei életének kiváló ismerője úgy véli: Európában is példátlan, hogy egy fesztiválon pár nap leforgása alatt Schönberg-, Berg- és Richard Strauss-operákat mutassanak be.

– Kezdjük a csalódásokkal. Gondolom, három év alatt abban is volt része.
– Valóban láttam rettenetesen poros, zenei és rendezői tekintetben átgondolatlan előadásokat. 2007-ben ilyen volt Massenet operája, a Werther Splitből vagy Gounod Faustja Kassáról. Az ember ilyenkor elszomorodik, de egy fesztivál programjába ez is belefér. Pláne, ha a vállalt cél egy régió operajátszásának bemutatása, mert akkor a jó, a közepes és a rossz előadásokból derül ki, ki mit gondol az opera műfajáról.
– Mire emlékszik szívesen?
– Ugyanabban az évben nagyszerű dolgokat is láttam: Kovalik Balázs fesztiválra készült Poulenc-rendezését, Az emberihangot vagy a francia mester másik operáját, A karmeliták párbeszédét a Zágrábi Nemzeti Színház előadásában – ez utóbbitól úgy fellelkesültem, hogy nem restelltem leírni: akár ezért az egy előadásért érdemes volt Miskolcra utaznom. 2008-ban nem sok előadást láttam a szláv tematikájú programból, de a moszkvai Helikon Színház Kisvárosi LadyMacbethje vagy a debreceni Csokonai Színház Eladott menyasszonya minden tekintetben kiemelkedő élményt jelentett.
– Hogyan jegyzik a „fesztiváltőzsdén” a „Bartók+…”-t?
– Ennek két oldala van. A szakmai elit tud a fesztiválról, és a művészek körében is jól cseng a név. Ám a fesztiválon nem látni amerikai, angol, japán, német, osztrák operaturistákat. Arról persze nem a fesztivál tehet, hogy nincs elég magas színvonalú szállás és repülőtér.
– Mi vonzotta idén Miskolcra?
– Nem tudok példát arra, hogy Berlinben, Londonban, Bécsben, Budapesten egy fesztivál keretében, pár nap leforgása alatt elő mernék adni a 20. század három legmeghatározóbb, legnehezebb, legkevésbé közönségvonzó operáját: Alban Berg Luluját és Wozzeckét, valamint Arnold Schönberg Mózes és Áronját. Ez ugyanis három gyilkos darab, ahol ezt műsorra tűzik, veszélyben a kassza. Richard Strauss operája, az Ariadne Naxosz szigetén már csak hab a tortán – de micsoda tortán! S nem hagyhatom említés nélkül, hogy a miskolci szimfonikusok egy rendkívül ritka művel lepték meg a szakmát, Franz Schmidt A Hétpecsétes Könyv című oratóriumával. Amikor az előbb arról beszéltem, hogy nem találkozom lépten-nyomon operaturistákkal, hozzá kellett volna tennem: viszont a miskolci közönség előtt le a kalappal, mert vevő erre a szakmai igényességgel összeállított, nehéz programra is.
– Számunkra a Mózes és Áron bír rendkívüli jelentőséggel, hiszen a fesztiválon volt a magyarországi ősbemutatója.

Bócsi Krisztián felvétele

– Mister Pressburger rendezése nem nyűgözött le. Tudom, hogy a pénzügyi megszorítások miatt a színpadi megvalósítás kompromisszum eredménye volt, ám ami megvalósult, nem volt jó színház. A pucér nők szerepeltetése – akiket persze Schönberg beleírt a librettóba – inkább kínos pillanatokat okozott, egyébként is túlságosan illusztratívra és didaktikusra sikeredett a „látvány”. Zenei tekintetben azonban minden rendben volt, Kocsis Zoltán remek munkát végzett, ami azért is tiszteletet parancsol, mert Schönberg műve elképesztően, sőt még annál is sokkal nehezebb.
– Berg Luluját a nemzetközi hírű moszkvai Helikon Színház adta elő, a Wozzecket pedig a nálunk ismeretlen gerai színház.
– A moszkvaiak rendre olyan zenei és a színpadi produkciókkal állnak elő, amelyekkel nagyvárosok vezető operaházait is lepipálják. A Lulu magán viselte a társulatvezető, Dimitrij Bertman kézjegyét, rendezése bevilágított a mű megannyi zugába, és tökéletesen illeszkedett a zenéhez, a történethez. Eleven, drámai, átgondolt munka. A gerai társulat számomra is újdonság volt,Wozzeckjük Matthias Oldag interpretációjában a fesztivál egyik kellemes meglepetését jelentette: a zene, az énekesi teljesítmény, a látvány együtt komoly rendezői koncepcióról árulkodott.
– A Szlovák Nemzeti Színház visszatérő vendég Miskolcon. A pozsonyiak tavalyi Anyeginjét, amelyet Peter Konwitschny rendezett, irigykedve amolyan „bezzeg” előadásként emlegettük. Az idén Richard Strauss Ariadne Naxos szigetén című operájával vendégeskedtek Miskolcon.
– 1988-ban jártam először Pozsonyban, majd pár évre rá, újra megfordultam állami operaházukban. Emlékszem, mélységesen elkeserített a lerobbant épület, az avítt repertoár, lehangolt Verdi-, Donizetti-, Puccini-előadásaik ócskasága. Aztán szárnyra kaptak! De ahhoz, hogy Richard Strauss-műveket játsszanak egy operaházban nemcsak elszántság kell, hanem tradíció is. Persze tradíció csak ott lesz, ahol belevágnak a munkába. A zenekar a fúvósgikszereket leszámítva derekasan helytállt. Ahhoz képest, hogy ez volt az első Strauss-bemutatójuk, elégedett lehettem. A pozsonyiak „Strauss-minőségét” majd akkor fogjuk tudni igazán megítélni, ha túl lesznek a Salomén, aRózsalovagon is… De kétségtelenül volt svungja az előadásnak. L’ubica Vargicova remekelt Zerbinetta szerepében, ami pedig olyan kihívás elé álltja az énekest, hogy arra jelzőt sem találok. Zavart a rendezésben, hogy több énekesnek túl sokszor kellett hátulról az egész színpadot áténekelnie, az utolsó duettet pedig a közönség jó része nem láthatta.
– Mi tetszett a legjobban?
– Meg fog lepődni: a szegedi egyetemisták (a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar Opera- és Magánénekes Tanszékének hallgatói – a szerk.) egy szál zongorával előadott operaprodukciói. Már tavaly is felfigyeltem Toronykői Attila rendező csapatára. Mozarttól A kairói lúd, Haydntől Az énekesnő, Glucktól A rászedett kádi olyan egyfelvonásos vígoperák, amelyeket soha sehol nem hallani. A fiatalok annyira ötletesen, humorral és tehetséggel játszottak, hogy az ember hajlamos önmagáról megfeledkezve lelkesedni értük. A fiatal tenor, Rab Gyula mindegyik darabban remekül teljesített. Az előadás után elmondta, jövőre Firenzében folytatja a tanulmányait. Nagyszerű ötlet! Ha jól dolgozik, és szerencsésen alakul a szakmai sorsa, három-öt év múlva például fantasztikus Nemorino lehet a Szerelmi bájitalban. A magamfajta fesztiváljáró kritikusnak mindig nagy öröm, ha valakiben meglátja a lehetőséget, ha ott lehet egy pályafutás „forrásánál”. Ez sokkal érdekesebb, mint a karrierjük csúcsán túljutott sztárokat hallgatni.
– Működhet ugródeszkaként a „Bartók+…”?
– Jó másfél évtizede évente három-négy alkalommal járok Budapesten, nézek operát, részt veszek a Tavaszi Fesztiválon, és Miskolcon is rendszeresen találkozom néhány Budapestről ismert, fontos emberrel, akik figyelnek, tájékozódnak, latolgatnak. De világosan kell látni: az önök országában a karrierek – a szabályt erősítő kivételektől eltekintve – csakis Budapesten keresztül vezethetnek. A miskolci fesztivál egyik erénye, hogy lehetőséget ad fiatal magyar énekesek fellépésére is.

2009. június 24.