Hajduk a megtestesített Éhség.

Hajduk Károly Knut Hamsunja égő szemű, testi-lelki éhezőművész; Istent és embert számon kérő, magányos író-farkas; hol bőkezű, hol szűkmarkú pojáca; a valóságot mániákusan foltozgató álmodozó. Ascher Tamás Éhség-rendezésében egy izgalmas személyiség körvonalazódik előttünk: intenzív belső élete magával ragadó, külvilággal való viszonya szorongást keltő.

A Kamra legújabb előadása Knut Hamsun Éhség című önéletrajzi ihletésű regényét alkalmazta színpadra, mely fél évszázaddal azelőtt keletkezett, hogy írója Hitler és Quisling nagyhangú hívévé vált volna. A norvég irodalom emblematikus alakja, a XIX. és a XX. század fordulójának ünnepelt művésze kollaborációja miatt megvetett és elfeledett aggastyánként halt meg.
Az Éhség a kezdő író testi-lelki nyomorúságairól szól. A húszas évei végén járó Hamsun Kristiania (Oslo) városában él napról napra, ritkán jóllakva ritkán megjelenő cikkeinek honoráriumából. Állandó vendég a zálogházban, végső kétségbeesésében már kabátjának gombjait is eladná, lakbérre nincs pénze, így olykor az erdőben vagy padon alszik. Mindeközben látszólag értelmetlennek tűnő, emberfeletti küzdelemmel igyekszik megőrizni emberi méltóságát, és parkban, utcai lámpa fénye alatt, zsúfolt konyhában ír – illetve többnyire csak rágódik a papír felett.

Hajduk Károly és Bezerédi Zoltán Schiller Kata felvétele

Hajduk Károly alakításában semmi sem vész el a regénybeli eredeti egyéniség színeiből, belső világának rezdüléseiből. Eleinte – kopott nadrágja és a hóna alatt szorongatott szánalmas takarója ellenére is – a fiatalság ereje és kérlelhetetlensége, erkölcsi fölénye sugárzik belőle. Nem kuporgatja, hanem bőkezűen osztogatja azt a keveset, ami az újságírásból lehullik neki: csak a mának él. Éhségtől eltorzult arcán mennyei gyönyör árad szét, amikor a sós kifli első falatja megérinti szájpadlását. Az utca embe­rével szájhősködik, pojácáskodik, nagy hangon erkölcsöt prédikál, kitalált szerepekkel és történetekkel mentegetőzik, és rendezett életű, gazdag polgárnak tünteti fel magát. Megfigyeléseit, ötleteit, mások elől elhallgatott véleményét, nyomorúságának helyzetjelentéseit a közönséggel osztja meg. Gyermeki örömmel, hetykén és kajánul élvezi az ingyenutat a konflissal – mintha nem is Kristianiában, hanem egy másik, általa teremtett világban furikázna. Máskor, az őrület határán, eltéved a képzelet és a valóság peremén. Teste és erkölcsi kérlelhetetlensége az éhségtől és a magánytól egyre jobban megtörik, hogy végül dühét és aljasságát a legvégső határig feszítve bánjon el a süteményeskofával.

A főszereplő egyéniségének teljessége természetesen a szövegnek is köszönhető. Az Éhséget színpadra alkalmazó Forgách András érintetlenül hagyja a regény körkörös szerkezetét, a cselekmény már-már kilátástalanságig szürreális ismétlődéseit: Hamsun őrülete az elviselhetetlen éhség és a hirtelen pénzhez és ételhez jutás váltakozásának mentén fokozódik. S mivel a dráma szövegében megfelelő egyensúlyba kerülnek a párbeszédes részek és a monológok, a főhős egyszerre teremtődik meg testileg és lelkileg a színpadon – és nem e szavak banális értelmében. Sőt, Hajduk fizikai jelenléte az alapja annak az ellentétnek, mely a test és a szellem, a testbe zártság és a képzelet ereje között feszül. Hajduk a megtestesített Éhség. Amely nemcsak az „add, uramisten, hogy ne kerüljek hasonló helyzetbe” kellemetlen érzésével, nemcsak azzal a kényelmetlen sejtéssel szembesíti a nézőt, hogy mit érezhet ma egy hajléktalan Pest utcáin. Ugyanilyen félelmetes Hamsun magányossága, visszhangra nem lelő belső élete, lelkének (szeretet)éhsége is. A fiatal író beleharapna a világba, hogy marcangolva szakítsa ki a neki járó szeletet, de éhkoppon marad.
A főhős gazdagon ábrázolt, sokszínű lelkivilágához képest a többi szereplő csak félember – a Katona színészei így egy-egy apró mozzanattal, vonással skiccelik fel a városlakók különböző típusait. Bezerédi Zoltán jóindulatú, kiegyensúlyozott életű, pocakos szerkesztő; meggybefőttjéhez ragaszkodó kereskedő; a fiatalokkal összenevető ügyeletes; koncot vető hentes. Elek Ferenc bamba, de jóságos rendőr; pénz- és kéjsóvár festő. Fullajtár Andrea rúzsát zavartan törölgető éjszakai pillangó, szexuálisan túlfűtött háziasszonya pedig a haszonelvűség elkötelezett híve. Keresztes Tamás szigorú, könyökvédős hivatalnok; kidüllesztett mellű, fölényes zálogos; ügyetlen, csetlő-botló segéd. Kun Vilmos nyafogó öregember; kéjleső béna nagypapa; bizalmatlan kocsis. Mészáros Béla faragatlan tuskó és erőtől duzzadó matróz. Szirtes Ági proletárnál proletárabb szolgálólány; parasztos süteményeskofa. Tenki Réka a Hamsun álmaiban teremtett Ylajali e világi, nem idealizált megfelelője, bizonytalan, a pillanattal sodródó bakfis. Czakó Klára hátrasimított hajú irodista. Vesztl Zsófi Ylajali őrültségekre érzéketlen kísérője és nagypapakínzó gyereklány.
Ahogy Hamsun számára a valóság és a képzelet olykor összegabalyodik, úgy vonul végig az egész elő­adáson egy leheletnyi, ecsetvonásnyi finomságú szürrealitás. A város hangjai – lovak, villamosok, sirályok, beszélgetés, léptek és valami különös zúgás – valószí­nűt­len fehér zajjá olvadnak össze. Egy-egy jelenetben, amikor Hamsun az őrület határán kiabál, az összes szereplő megjelenik a színpadon, dühös arcok villannak fel az ablakokban, és az egész Kristiania egyetlen, hatalmas, ökölrázó felháborodásban egyesül. A díszlet (Khell Zsolt) a teret és képzeletet le- és beszűkítő, talpalatnyi helyként ábrázolja a várost: a színészek egy hosszanti, keskeny sávban mozognak, olykor egy helyben vagy kiszámítható lépésekben, kis cikcakkokban járják be az utcákat. A színpad hátsó falában lehajtható asztalok, pultok, kísérteties fényben égő ablakok, nyikorogva nyíló ajtók.

Fullajtár Andrea, Tenki Réka, Kun Vilmos és Vesztl Zsófi Schiller Kata felvétele

Ez az apró mozzanatokban rejlő szürrealitás az elő­adás végén kiteljesedik. Hamsun egy, az életüket gazdasági közösségként tengető család groteszk hétköznapjaiba csöppen bele: mivel a lakbért már nem tudja kifizetni, a konyhába zsúfolódott béna nagypapa, két gyereklány, a szolgáló, a háziasszony, a férj és kártyacimborái között először épphogy megtűrik, majd kiutálják. Míg a regény főszereplője az ajtón távozik, hogy aztán a kikötőben elszegődjön hajósinasnak, az elő­adás Hamsunja szó szerint semmivé foszlik. A veszekedő családtagok egyszer csak azt veszik észre, hogy mindössze cipője és kalapja maradt belőle. Az ócska ruhadarabokat megvilágítja a fény, a háziak pedig tovább civakodnak. Vajon hová ment Hamsun? A túlvilágra, regénye lapjai közé, saját fantáziájába menekült, vagy csak fiatalkori énje foszlott köddé, adta meg magát? Egy biztos: teste nem béklyózza le többé.

KNUT HAMSUN: ÉHSÉG
(Katona József Színház, Kamra)

Fordította: Hajdu Henrik. Színpadra alkalmazta: Forgách András. Díszlet: Khell Zsolt m. v. Jelmez: Szakács György m. v. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Kákonyi Árpád m. v. A rendező munkatársa: Tóth Judit. Rendező: Ascher Tamás.
Szereplők: Bezerédi Zoltán, Elek Ferenc, Fullajtár Andrea, Hajduk Károly, Keresztes Tamás, Kun Vilmos, Mészáros Béla, Szirtes Ági, Tenki Réka, Czakó Klára, Vesztl Zsófi.