Brook eddig egyszer találkozott „hivatalosan” Beckett-tel (Ó, azok a szép napok!), de a „láthatatlant láthatóvá tevő” színházával mindig nagyon közel állt hozzá, főleg az utóbbi másfél évtizedben, amióta a lényegre redukálja az ábrázolást az „üres térben”.

A Színműtöredék I.-ben Antonio Gil Martinez és Cézar Sarachu játssza a Bénát és a Vakot. Sarachu virtuóz vak. Nem használ szemüveget, szemgolyói közelről nézve is merevek, ahogy üresen néz a semmibe. Szaporán járkál, botját néha a zsámolyán hagyja a hegedűje mellett. Mindig ugyanazt a területet járja be, körülbelül tudja, hol kell föllépnie a centrális dobogóra. Bizonytalansága mozgásának idegességében, fejének apró rezdüléseiben érhető tetten. Óvatosan fürkészi a világot, de érzéki kapcsolatban van vele. A Béna érkezésekor lábával automatikusan behúzza a pénzadományoknak kihelyezett tálkát. Élénken letapogatja a Bénát, ellenőrizve, mije ép. Az arcánál kezdi, láttamozza a karját, elér a pokróccal takargatott lábig. A fürge Béna (vö. Brecht: Koldusopera) ide-oda gurul a tolószékével, kiélvezi az eszközhasználatból adódó fölényét. Ellenséges viszonyuk a semmiben lassan oldódik, de nem válik szolidárissá, pláne barátivá. Kölcsönös fölényben akarják érezni magukat a másikkal szemben, hol szelíden, hol agresszívabban érvényesítik pillanatnyi előnyüket. Nem adnak rá alkalmat, hogy állapotukat megsajnáljuk. Ki van zárva a melodráma. Tiszta és pontos gesztusok írják le az élethelyzetet. Kajánság és szomorúság együttesen jelenik meg a sivár kapcsolatban.

Antonio Gil Martinez, Hayley Carmichael és Cézar Sarachu a Jövés-menés című töredékben Koncz Zsuzsa felvétele

Brook eddig egyszer találkozott „hivatalosan” Beckett-tel (Ó, azok a szép napok!), de a „láthatatlant láthatóvá tevő” színházával mindig nagyon közel állt hozzá, főleg az utóbbi másfél évtizedben, amióta a lényegre redukálja az ábrázolást az „üres térben”. A lényeg: az egzisztencia, a létbe vetett ember. A magány mint véghelyzet. Társadalmi kötődés, pszichológia és ideológia nélkül. Beckett „a kimondhatatlan, a megnevezhetetlen lepusztulásban, a semmi-közeli végvidéken vert tanyát” (Balassa Péter). Brook a végtelent fürkészi. Az attribútumaitól megfosztott ember állapota mindkettőjüknél tragikus és komikus egyszerre, mint a bo¬hóc¬tréfákban.
A Némajáték II.-ben a két bohóc – ugyanaz a két színész játssza – két műanyag zsákból bújik elő, egymás után. Sodronykötélen mozgatott függőleges nehezék böki ki őket: transzcendens hatalom, de látjuk, hogy egy ember mozgatja. Az első figura legörbült szájjal, sírósan fog neki mindennek, fordítva bújik ingbe-nadrágba, balt és jobbat fölcserélve húz cipőt, ádázul kulcsolja imára a kezét. A másik vidáman-frissen „kezdi a napot”, akkurátusan fogat mos és ruhát kefél (ugyanazzal a fogkefével), tornát mímel apró mozdulatokkal, időnként zsebóráján ellenőrzi, hogy idejében van. Nem több ez, mint bohóctréfa a sorsfelfogásról, az optimista és pesszimista alkatról, gesztikus attrakcióként kivitelezve. Különösen a vékony Sarachu van elemében, gegre játszik, de tűélesen. Mindketten átcipelik társukat, az emberzsákot a másik oldalra – a transzcendentális rúd követi őket -, és az egész játék kezdődhet elölről. Másodszorra a „pesszimista” már nem ádázul imádkozik, hanem kétségbeesetten könyörög fölfelé tekintve. A metafizikai térben nincs isten.
A legtökéletesebb Hayley Carmichael az Altató¬dalban, ami (halálba) ringató, de nincs hintaszék, öregasszony, szerepjáték, csak egy átlagos, civilnek látszó színésznő van, aki gyönyörűen proporcionálva, alig (és mégis) ritmizálva, pehelykönnyűen elhelyezett értelmi hangsúlyokkal egy széken ülve mondja a repetitív, de folyamatosan előrehaladó szöveget. Bölcsődal, életbúcsú és sirató – mindhárom együtt. Carmichael eltartja magától a harmadik személyben írt textust – nem azonosul, hanem közvetít -, valakiről mondja és mégis magáról. Néha pillanatnyi szünetet tart, ilyenkor a szeme beszél, majd folytatja, a szék mögé lép (kívül kerül), megbillenti, visszaül, hintázik (belülre kerül), átringatja magát a semmibe. Száraz és mégis telített ez a reflexív szövegmondás, végtelenül egyszerű és végtelenül szomorú.
Ugyancsak Carmichael mond el egy lehangoló verset (Sem egyik, sem másik), majd befejezésül a Jövés-menés című trió következik, amelyben mindhárom színész részt vesz, és a jelenet az eddigieknél közelebb áll a komikus szerepjátékhoz. Három „szép korú” nő pletykál a padon – kettő közülük férfi -, s amikor valamelyikük kitipeg, az ottmaradtak „kibeszélik”, miután egyikük valamit súg a másik fülébe. Nem tudni, mit mond a súgó, nem a tartalom fontos, hanem a viselkedés, a forma, a kis gesztusokba kódolt komikus reflexió.
Sokan várták a „nagy Brookot”, az élő legendát, akinél harminc-negyven éve ragadt le a mozdíthatatlan, megváltást remélő magyar színházi emlékezet. De csak az a Brook érkezett, aki mióta színházat csinál, ugyanazzal az egyszerű és tiszta tekintettel szemléli a világot. Aki nézőként csalódott benne, a saját ürességét vetítette rá. Megváltást pedig hiába várunk – hacsak önmagunktól nem. Beckett és Brook fölött üres az ég.