Horváth Csaba előadása a kommunikációs formákkal, a közlés lehetetlenségének megmutatásával játszik – a beszéd és a mozgás szintjén egyaránt. 

A félkörben álló szereplők közül Földeáki Nóra szólal meg először. Ötféleképpen mond el egy néhány szavas mondatot, mindig más szóba akadva bele. Megszólalása határozott és céltudatos, a harmadik, negyedik botlás után is. A tiltás gesztusa az első perctől, maga a mondat viszont csak ötödszörre érthető meg. Az alvilág rettenetességeinek kiszínezésével ne riogassátok a fiatalokat! Egy másik kultúrából idecitált valószerűtlen mondat. Egyszerre hat komikusan és idegenül.
Horváth Csaba előadása a kommunikációs formákkal, a közlés lehetetlenségének megmutatásával játszik – a beszéd és a mozgás szintjén egyaránt. (Nem elő¬ször, hiszen a Pilinszky-szövegekre épülő Nagyvárosi ikonok Súgó-árnyfigurája és Táncosa között is az értés-megértés lehetőségének kérdése volt a tét, és A tavasz éb¬re¬désének Wendlája is szembetalálkozik a problémával.)
A nyitó jelenet furcsa gyűlése egy platóni dialógus (Az állam 3. könyve) szövegét továbbgondolva mutat meg egyfajta diskurzust vagy – ha akarom, átvitten és szó szerint is – egy diskurzusteret. A díszlet néhány finom, halvány graffitival díszített paraván. Az előtte álló szürke öltönynadrágos, kék pólós férfiak és a fodros aljú ruháikhoz kék biciklis kesztyűt viselő nők egy közösségi beszéd szereplői és részesei. Talán ők a polgárok tanácsa egy félköríves csarnokban, amelyet testük vonala rajzol ki. A csoportos, közösségi beszéd dinamikája, közhelyei és csapdái mutatkoznak meg ebben a nyitányban. Kezdetben pusztán verbális eszközökkel, később mozgásokkal is állapotokat teremtve. Földeáki Nóra a ne szó bántóan éles hangsúlyozásával riogatja a körülötte állókat, amire Blaskó Borbála reakciója a tőle más előadásból már ismerős gurgulázó vicsorgás.

Bora Gábor és Blaskó Borbála Koncz Zsuzsa felvétele

A jelzések, apró gesztusok karakterelemeket, társalgási attitűdöket rajzolnak ki a félköríves alaphelyzet egyforma figuráiból. Az, aki zengő hangon szólal meg, mégsem figyelnek rá sohasem, elfordulnak tőle (Simkó Katalin/Sipos Vera, egyik vagy másik szerep¬osztásban). Az, aki kinyilatkoztat, és úgy érvel, hogy beleüvölt a szélbe (Földeáki Nóra). Aki acsarkodik a közösségi döntések ellen (Blaskó Borbála). A komolyan megfontolt (Bora Gábor). A tömeggel sodródó. A cinikus-politikus. Aki csak röhög az egészen (And¬rássy Máté). Felszólalások, magánbeszédek, csoportos susmorgások során alakul ki a konszenzus, mely szerint a költőket el kell tiltani az alvilág rettenetességeinek ecsetelésétől.
Platón normatív esztéta volt. Utópikus államából kizárta a művészeteket – különös tekintettel a színházra -, amelyeket (az ideák és a manifesztálódott tárgyak után) a létezés harmadik, legalacsonyabb rendű formájának tartott. Nem is beszélve káros hatásáról a fiatalok erkölcsére és a harci kedvére. Mégis fájhatott a szíve a költeményekért, hiszen Az állam dialógusaiban szűnni nem akaró lelkesedéssel sorolják a szereplők – fejből – a negatív példákat, hogy mit ne… mintha sosem akarnának kifogyni belőlük.
Az Odüsszeiából és a görög irodalom más jeles helyeiről vett idézeteket az előadás táncosai elmondják és mozgásba sűrítik. Földeáki Nóra fél lábát behúzva, varjúként, hexameteres ritmusra pattogja Akhilleusz sirámát az Alvilágból: „Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét, / egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség, / mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak…”. És minden verssorhoz tartozik egy-egy végiggondolt mozgásforma.
A jelenet szövege egy ideig pontosan követi a platóni dialógust, aztán egy ponton elszakad tőle, és egészséges anakronizmussal más halálfilozófiát képviselő modernebb szövegeket is felvonultat. Gyere, menjünk, nézzük a havat, amíg el nem temet.
Apró, de fontos eltérés az is, hogy az előadás – elszakadva a Platón-szövegtől – nem a vidékek, hanem az isteni vidékek őrzőiről beszél, megváltoztatva ezzel a tiltás címzettjeit. A vidékek őrzői nyilván a harcos katonák, akik edzett szívvel felvértezve védik a külső területeket. De milyenek az isteni vidékek? És kik az őrzőik? A költők? Az államférfiak? Akik vigyázzák az alvilágról való tudást és hitet? A transzcendensről alkotott képet? A halál tudását?
Az előadás fő sodrában, úgy tűnik, a kommunikáció, az önkifejezés, a gondolatok artikulációja és a másik megértésének kérdése áll mint tematikus szervezőelv. Mégis mintha lenne egy mélyebben húzódó, rejtett szál is. Amíg egymás mellé kerül Ionesco A kopasz énekesnőjéből az „üres beszéd”, a társasági érintkezés lehetetlenségének klasszikus szöveghelye és a keleti filozófiák letisztult nyelvének és gondolkodásmódjának az egyén elmélyült magányát felmutató szövegei (Lin Jü-tang A bölcs mosoly című könyvéből), a háttérben valami titokzatos pusztulás, elrejtés és kicserélődés zajlik.
Nemcsak a lassú, észrevétlen elmúlás szivárog be az előadás világába, hanem a halál hirtelen gesztusai is. És arra emlékszel? Emlékszel, hogy? Emlékszel, amikor? Sim¬kó Katalint/Sipos Verát két táncos görgeti, forgatja, fejtetőre állítja. Nem hagyják végigmondani, hogy mire is kellene emlékezni. Aztán egyszer csak becsúsztatják a padló egyik fényes szőnyegcsíkja alá. Volt – nincs.
Van az előadásnak egy settenkedő figurája. Vati Ta¬más sokszor áll oldalt, háttal, szinte észrevehetetlenül, de mégis ott van, nem megy ki. Ritka gesztus egy táncelőadásban. Ott van, mégis úgy csinál, mintha nem lenne. Egy gegben tér vissza az alvilág rettenetességei¬hez tartozó jaj és hűha szavak használata. A Krisztik Csaba akrobatikus táncától elhűlő, Andrássy Máté magasságától pedig megdöbbenő Gantner István végül szintén a szőnyeg alá kerül, a settenkedő szereplő hirtelen közbelépésével.

Blaskó Borbála, Kádas József, Bora Gábor, Földeáki Nóra, Andrássy Máté és Sipos Vera Koncz Zsuzsa felvétele

Sokáig nem szólalnak meg az első jelenetet követően a táncosok, mintha a koreográfia eluralná a teret, lesöpörné a szavakat a színpadról. A mozgások, duettek és szimultán cselekvések párhuzamos hömpölygése lesz úrrá. Az összes kis mozdulat valami nagy, hömpölygő mozgásban van, miközben a duettek, mini¬je¬le¬netek egyesével is külön történetfoszlányokat alkotnak. Egy nyüzsgő piactérbe nyerünk betekintést. A csarnokban sétálnak, beszélgetnek, találkoznak és szétválnak az emberek. Ez adja az előadás alapközegét, itt bármiféle szöveg elhangozhat a filozófus tanításaiból, bölcs emberek, vásárló asszonyságok sopánkodása és hordószónokok elhaló beszédei.

A kopasz énekesnő mondatait fokozatosan halandzsáig bontják szét a táncosok. Forgatagos, mozgalmas, kaotikus koreográfia társul a jelenethez. A szöveg és a mozgás is a szétesés felé halad. Csöndesebb, letisztultabb rész a három idősebb táncos (Lőrinc Katalin, Gant¬¬ner István, Zarnóczai Gizella) köré szervezett egység. Az általuk előadott rövid, vallomásos monológok mind egy-egy boldogságpillanatot írnak le. Éles késsel fölszelni egy fényes zöld görögdinnyét nagy piros tálcán egy nyári délutánon. Oh, hát nem boldogság ez? A végletekig letisztult mozgássorban három fiatalabb táncos az idősebbek kezét fogva a hónuk alatt pörgetik őket lassan, hosszasan, mialatt az idősebbek felváltva mondják nagyon különböző monológjaikat. Ha három vagy négy ek¬cémafolt van testemnek egy rejtett helyén, és azt forró vízben áztathatom, zárt ajtók mögött. Oh, hát nem boldogság ez?
A tiszta formát Andrássy Máté szakítja meg, aki minden igyekezetével megpróbálja megbontani a nézőkkel frontálisan szemben álló három pár tér- és test¬egységének harmóniáját. Erőszakos eszközökkel vonja magára a figyelmet. Civilként tör be a zárt formába a hatalmas táncos, majd mint egy kisgyerek, zavaró, rosszalkodó mozdulataival hátráltatja a többieket, akik komolyan és ünnepélyes méltósággal végzik feladatukat. Piszkálódik, meztelenre vetkőzik, végül kiüti a párok idősebb tagjait a formációból. Akik, mint egy-egy kilőtt, távolodó golyó, a színpad hátterébe suhannak.
A szövegek valószerűtlenül távol kerülnek egymástól. Talán éppen ettől a bátor, szabad gesztustól lesz kissé széttartó az előadás. Nehezen rajzolódnak ki a kapcsolódási pontok. Az utolsó előtti elhangzó szöveg Szókratész (Zarnóczai Gizella) és Phaidrosz (Lőrinc Ka¬talin, Gantner István) párbeszéde a retorika művészetéről. Az elvont filozófiai dialógus naiv tanulsággal szolgál, miszerint az igazság ismerete nélkül senkinek nem kötelező tömegek előtt beszélnie. A kortárs kontextus teszi megmosolyogtatóvá a szöveget, és az azt kísérő koreográfia, melynek során a táncosok egy kupac¬ban térdelnek a földön a nézők felé fordulva, és figyelmesen hallgatnak. Egyik lábukról a másikra ülnek, felegyenesednek, összegörnyednek. Az elnyomott fenék, az elzsibbadt láb mozdulatai. Ahogy az ember előadást hallgatva fészkelődik a széken. A koreográfia, akárha filmet pörgetnénk, felgyorsítja ezeket a mozgásokat, távlatot adva ezzel az időnek, mintha évek peregnének le a beszélgetés alatt. Szép, ahogy Gantner és Zar¬nó¬czai a beszélgetés befejeztével a tömegen átvágva átlátszó műanyag székeket visz a vállán. Ismét egy anakronisztikus gesztus, amely aktív asszociációs kapcsolatba lép a szöveggel és a koreográfiával.
Ha nem is isteni, de átszellemült, ab¬szt¬rakt vidékeken járunk Horváth Csaba elő¬adásában. Az utolsó képben a táncosok maguk burkolóznak – gúla vagy kráter¬sze¬rű alakzatokat felvéve – a szőnyeg egy-egy fényes szürke csíkjába. És miközben érvekké lényegülnek át egy filozófiai pár¬beszédben, amely a lelkek halhatatlanságát próbálja absztrakt, szofisztikus érvek¬kel bebizonyítani, lelassul az idő. Mintha ezer évek telnének el. Úgy dőlnek el a gúlák hirtelen, egymás után, ahogy egyszer csak leomlanak a jéghegyek, mert a víz láthatatlanul, lassan elmossa őket. Ahogy egy felhőkarcoló a tűz hatására összeroskad, és minden halandó dolog megszűnik az eleve neki rendelt rossz által.Isteni vidékek
(Forte Társulat, Trafó)
Jelmez: Benedek Mari. Fény: Payer Ferenc. Hang: Kondás Zoltán. Dramaturg: Garai Judit. Koreográ¬fus-rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Földeáki Nóra, Gantner István, Kádas József, Krisztik Csaba, Lőrinc Katalin, Sipos Vera/Simkó Katalin, Vati Tamás, Zarnóczai Gizella.