Ha látjuk a másik hülyeségét, vágyait, szorongásait, melyek sok esetben azonosak a mieinkkel, az rengeteget képes oldani azokon az előítéleteken, amelyektől – nemzeti hovatartozástól függetlenül – acsarkodó patriótává válunk.

Egy romániai magyar kiadó fiatal román dráma¬írók szövegeit jelenteti meg magyarul, Visky András lelkes és lelkesítő ajánlójával. Tulajdon¬kép¬pen magától értetődőnek kéne lennie ennek, mégis szívet me¬lengető gesztus egy korban, mikor az olimpiáról közvetítő hazai sportriporter így fakad ki: „Még a románok is megelőztek minket!” ősszel Temesváron beültem egy magyar darab bemutatójára, amin öt-hat román néző is üldögélt fülhallgatóval – döbbenten tapasztaltam, hogy ők élvezik a legjobban az előadást, pedig szinkrontolmácsolásban követték a darabot. Ha látjuk a másik hülyeségét, vágyait, szorongásait, melyek sok esetben azonosak a mieinkkel, az rengeteget képes oldani azokon az előítéleteken, amelyektől – nemzeti hovatartozástól függetlenül – acsarkodó patriótává válunk. A Stop the Tempo ilyen szempontból is, függetlenül irodalmi erényeitől és hiányosságaitól, melegen ajánlható minden hazafinak.
A kötetet alapos elemzés nyitja „A posztkommunista Románia hat életszakasza” címmel, Iulia Popovici tollából. Az új dráma létrejöttét a hivatalos színházi közegen kívüli kezdeményezéseknek, elsősorban az Andreea Va˘lean és barátai által alapított dramAcum (draMost) csoport megjelenésének tulajdonítja. Ennek jellemzője, hogy az addigi irodalom-központú drámától elmozdult a színházi típusú szövegek felé, amelyekbe a szerzők nemritkán színészi improvizációkat is beépítettek és maguk rendeztek. Ez a drámaszövegeken is tetten érthető, elsősorban a színházi instrukciókon, amelyek nem egy állapotra, hanem a megvalósítás mikéntjére vonatkoznak, olyan aprólékossággal, ami bizonyossá teszi, hogy ez nem egy-egy javaslat, hanem az ősbemutató kottája. Szinte mindegyik színleírás hangsúlyozza, hogy a darab minimális díszletigénnyel, néhány székkel és asztallal (olykor bőrönddel) megvalósítható, ezzel is tükrözve a közeget, amelyben létrejött: ezek igazi kísérleti színházi szövegek, amelyek a hivatalos struktúrán kívül, pincékben, padlásokon, jobb esetben külföldi workshopokon születtek.
A kötetet nyitó ROMÁNIA 21 című darab elején például a hős azzal hárítja el a hősnő szexuális felkínálkozását, hogy nem mehet el vele, mert „Be kell fejeznem a díszletállítást”. Az ilyen ironikus reflexiók a színházi helyzetre igen gyakoriak, maga a szerző is belép a szövegbe, elemzi, magyarázza a darabot, sőt pénzt tarhál a nézőktől, ezzel a slampos konferanszié-szereppel is erősítve az érzetet, hogy egy történelmi varieté eszelős etűdsorát látjuk. „Ha eszükbe jutna, hogy a pénzüket szegény, árva romániai AIDS-es gyerekek javára ajánlják fel, rögtön felejtsék el… inkább adományozzák nekem ezt az összeget” – mondja a prológusban, és ebből világosan látszik, hogy a darab külföldi közegben született, vagy legalábbis ott szólalt meg elő¬ször. És valóban, Peca S,tefan ezt a darabot New York¬ban írta egy drámaírókurzuson, angol nyelven. A szerző irigylésre méltó külföldi tapasztalatokkal rendelkezik: 2003/2004-ben a New York University Advanced Playwriting hallgatója, 2005-ben a londoni Royal Court Inter¬na¬tional Playwriting rezidense, 2006-ban a Best Play-Relationship Drama-díjat kapja, 2007-ben a Heidel¬berger Stückemarkt drámaíró-fesztivál hatezer eurós nagydíját nyeri a ROMÁNIA 21-gyel.
A darab egy laza Übü-hommage szekuritátésokra hangszerelve. A szövegen érezni, hogy egy workshopon, „iskolai feladatnak” született, nyers, féktelen és tiszteletlen, rengeteg idétlenséggel és provokációval, felvonultatva a kortárs megszólalás kötelező kellékeit, azaz a különböző nemi eltévelyedéseket, incesztust és más perverziót, egyszóval tisztességes mai iskoladráma. A darabot a szerző a főhős Istennel való beszélgetésével kezdi, majd később megjegyzi, hogy „Isten csak a román miniszterelnöknek jelenik meg, illetve a gyenge színdarabok elején”. Ügyes! Ilyen az egész, nehezen eldönthető, hogy provokatív szándékból ennyire differenciálatlan-e minden, vagy tényleg csak ennyire futja. Az Istennel való beszélgetés így végződik:ION Ó, Uram! Nagyon-nagyon köszönöm.
AZ ÚR HANGJA Szívesen. Harminc steksz.
ION Írhatok csekket?
AZ ÚR HANGJA Attól tartok, nem.

Templomi zene. Ion elővesz két papírpénzt. Az Úr leküld egy kötelet, és Ion ráaggatja a pénzt

Bohóctréfa, és nem is túl eredeti. Ugyanakkor ez a skrupulusok nélküli primitívség egy idő után hatni kezd, lenyűgöz a kimondás elemi ereje:

ION ÉS MIO Szeretkezni fogunk pár percen belül
Kettőnkben a vágy soha el nem ül
Meghódítjuk a világot és románná tesszük
Felnőnek gyerekeink, ahogy mi
is tettük
MIO A román szűz vagyok én
ION Én meg a román kommunista fasz.

És így tovább. A történet a nyolcvanas években kezdődik, mikor Ion, a szekus tiszt beköpi szüleit, hogy megszerezze a lakásukat, ahol ifjú arájával családot alapíthat. A forradalom után elveszti a munkáját, de egy jól menő újszülött-kereskedési céggel megalapozza új egzisztenciáját, szenátor, majd miniszterelnök lesz. Közben azért problémák is akadnak, homoszexuális fiát a román kontingenssel Irakba küldik, lányát egy francia halálpornó-forgatáson feldarabolják. A meg¬tört vezérnek ráadásul ismét megjelenik az Isten, hogy kiadja az ukázt: Romániát integrálni kell az EU-ba. Miután ezt áldozatos diplomáciai munkával (korrup¬ció¬val és prostitúcióval) sikerül is elérni, az Úr megnyitja a románok számára a mennyek kapuját:

…a színészek felemelkednek az égbe. Egyenként eltűnnek a Mennyben.

ION Hál’ istennek, az Isten is román

– zárja le a darabot hősünk. Az egész vállalkozást jótékonyan átlengi a South Park kamaszosan tiszteletlen szelleme, a féktelen szabadságvágy és tabudöntögető tombolhatnék. A darab vége előtt a szerző megállítja az előadást, hogy néhány évet összefoglalva kicsit begyorsítsa a cselekményt. Mert így hamarabb lesz vége, és „hál’ istennek hazamehetek, és berúghatok végre”.
Érdekes, hogy a kötet következő drámájának főhőse is román elnök akar lenni. Szinte a kötet összes színművében előfordul a két vágykép: elnöknek lenni vagy dobbantani Nyugatra. Népmesei motívumként, történeti toposzként működnek ezek az elemek, London többnyire az Óperenciás-tengeren túli Tün¬dérországnak tetszik. Egy egész generáció mítosza az amerikai ösztöndíj. Andreea Va˘lean Ha fütyülni akarok, fütyülök című egyfelvonásosának hősei fiatalkorú bűnözők, akik meg akarnak lépni az intézetből, hogy a vágyott Nyugatra jussanak. Túszul ejtik az interjúvolásukra érkező szociológia szakos egyetemista lányt, és helikoptert követelnek, amivel elrepülhetnek:

GÓRÉ …Mexikóba vagy Rióba. Meztelenül fekszünk a parton, azt iszunk, amit csak akarunk…

Később:

GÓRÉ Kijutunk Németországba vagy Olaszor¬szág¬ba… Azután pedig hamis iratokat szerzünk, és elmegyünk AMERIKÁBA. Tudjátok, hogy Ameriká¬ban senki sem mossa ki a bugyiját? Megveszik, egyszer hordják, aztán eldobják.

A darab érzékeny börtönszociónak indul, pontos és életteli dialógusokkal, a viszonyok precíz felrajzolásával, ami mögött tragikus múltú és tragikusan jövőtlen emberi sorsok sejlenek fel, de aztán a szokvány hollywoodi fordulat egy szimpla túszdrámává egyszerűsíti a képletet. A kiszámíthatóan bonyolódó külső események fordulatossága nem tud kárpótolni az emberek közti finom viszonyváltások elvesztéséért.
Vera Ion Vitaminok című darabja egy McDonald’s gyerekrészlegén kezdődik, és egy televíziós show-műsor stúdiójában végződik, a fogyasztás nyitott terei¬ben, miközben a darab során végig különböző tudatok belsejében vagyunk. Rendkívül változatos és szellemes a forma, amit a szerző használ. Pár¬hu¬za¬mos monológokkal kezd, majd dialógusos szituációba helyezi az így megismert karaktereket, a darab közepe táján, mikor főhősünk, Bro meghal, ő veszi át a történetmesélés feladatát: miközben egy dobozba zárva csendben bűzölög a lakás egy félreeső pontján, bele tud lépni a többi szereplő álmaiba, elmeséli hát, amit ott lát. (Érdekes, hogy ebben a darabban is, mint szinte mindegyikben, felbukkan szitokszóként, hogy szekus.)
Petre Barbu Mi atyánk, ki vagy a bevásárlóközpontban… című drámája, amely 2003-ban az Év Legjobb Darabja lett, ezzel a megállapítással kezdődik: „Szar¬szag van.” És ezzel a felkiáltással végződik: „Mondjá¬tok a Miatyánkot, me’ belétek nyomom a szarlét.” Ami a két kijelentés között van, hasonlóan keresetlen módon beszél a forradalom utáni Románia anomáliáiról. A történet központi helyszíne egy Kom¬plett nevű bevásárlóközpont, amit a korrupt, drogdíler főrendőr privatizált, s ami körül kiéhezett nyugdíjashordák keringenek, hátha hozzájutnak a polcokra kirakott EU-segélyhez. Feltűnik egy újabb mitikus motívum: a sorállás mint trauma. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: nemi elhajlás, erőszak, drogkereskedelem, pénzbehajtás, nyomor és őrület. Publicisztikának kétségtelenül erős.
Ion Peter Mindent, amit adnak című darabja igazi színházi szöveg, színpadi partitúra négy férfi színész számára. És hozzá kell tenni: négy hálás szerep partitúrája. A szerző a szerepeket betűvel jelöli, mint Mroz˙ek a Mulatságban, és ezzel nincs vége az allúziók sorának, hisz megidéződik Stoppard darabja, a Rosen¬crantz és Guildenstern halott és a Godot-ra várva is. Hő¬se¬ink természetesen Nyugatra akarnak kijutni, Lon¬don¬ba, ahol várja őket a megbízó. „- A pasas, aki kiválasztott minket, egy nagy kulturális vállalkozást vezet. – Mint Soros?” De Londonban egy Polonius nevű, lengyel származású nepper várja őket, aki többek között lopott kegytárgyakkal, például Hamlet csontjaival kereskedik. Ion Peter szertelen fantáziával bonyolítja nonszensz pikareszkjét, amiben megrendezésre kerül az Európa távfutóverseny (győztese angliai vízumot kap!), a nemzetközi vonaton a kalauz wellness-jegyellenőrzést tart, a Demokrácia Kár¬vallottjainak Ligája őrzi a Ceaus¸escu házaspár sírját, és olyan praktikus tanácsokat is kapunk, hogy húzzunk óvszert a mobilunkra, ha át akarunk úszni egy határfolyót. A bohóctréfák összes kelléke és díszlete néhány bőrönd, amiből a színészek pillanatok alatt elkészítik a hajót, a repülőt, a vonatot. A szerző ezzel a megoldással azt az érzetet kelti, hogy egy helyben állva történik meg a road movie, hőseink a végtelen várakozás közben játsszák végig ezt az elképzelt történetet. A végén minden visszatér a kiindulópontra. Nem jutunk sehova. Igazi tragédia, amit végig lehet röhögni.
A kötetzáró, címadó mű Gianina Carbunáriu darabja, a Stop the Tempo. (Mady.baby.edu című szövegét másfél éve láthattuk Budapesten, a Kortárs Dráma¬fesztiválon; néhány fiatal emigrált benne Írországba, és minden helyszínt néhány tereptárgyból hoztak létre a színészek…) Ez is igazi színházi szöveg, itt sincsenek szerepnevek, a megszólalások előtt annak a színésznek a keresztneve áll, akinek/akire/akivel a szerző a szerepet írta. A szöveg párhuzamos monológokkal kezdődik, majd átcsúszik dialógba (úgy látszik, divatos forma ez). A darab két nő és egy férfi története, akiket a véletlen egymás mellé sodor egy bárban, majd miután hármasban szeretkeztek és karamboloztak egy kocsiban, azt az unaloműző időtöltést találják ki maguknak, hogy éjszakánként táncos szórakozóhelyeken kiverik a biz¬tosítékot. „Úgy érzem magam, mint a Született gyilkosokban.” Nagyvárosi gerillák, lázadó nonkonformisták. „Ha Románia egy nagy biztosítéktáblához lenne kötve, egyszerűen felgyújtanám.” A darab egy pontján eléneklik a román himnuszt improvizált szöveggel.

„Az elnökök hülyék, ROMÁNIA,
a kormány hülyék gyülekezete,
Élhetünk vízen és gyökéren, ROMÁNIA.”

Ezekben az új román darabokban, bár természetesen változó színvonalúak, egy mindenképpen közös: mindegyik skrupulusok nélküli, szabad szájú, kemény és közéleti. Süvít belőlük az indulat, a lendület, az elégedetlenség és a változtatni akarás. Nem magántörténetek elnyavalygása, hanem teátrális proklamációk. South Park, balkáni módon felturbózva.

Stop the Tempo. Fiatal román drá maírók.
Válogatta és az előszót írta Iulia Popovici. Fordította Dankuly Csaba, Dankuly Levente, Demény Péter, Nagy Noé mi Krisztina, Vajna Noémi. Szerkesztette és az életrajzi adatokat összeállította Visky András. Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.