Az egri teátrum nem kizár, hanem integrál, és ebből adódóan a néző szívesen bocsátja meg a hibákat is.

A Margitszigeti Szabadtéri Színpaddal és a Magyar Állami Operaházzal közös koprodukciós szabadtéri bemutatóval, a Rómeó és Júliával nyitotta a 2008/2009-es évadot az egri Gárdonyi Géza Színház. Az idén gazdasági okokból nem rendeznek nyári játékokat Egerben, ám ezt leszámítva az évad nem hordozta magán a nehéz gazdasági környezet jegyeit, az évközi szerteágazó és impulzív munka így is teljesnek mondható. Új hangok, régi-új irányok és jól bevált receptek váltották egymást a színpadon, sőt a tánc tagozat megalakulásával még színesedett is a paletta. Csizmadia Tibor, a színház igazgatója, kihasználva az előadó-művészeti törvény adta lehetőségeket, Barta Dóra vezetésével indította el a színház új részlegét, amelynek programadó előadása, a Három az egyben azonkívül, hogy felvillantotta a lehetséges irányokat, utalt a mozgásszínházi produkciók lehetséges stílusaira is. A prózai társulat és a tánc tagozat az elmúlt évad során két előadásban működött együtt: míg a Chicagóban egymás munkájának hatásfokát erősítve arattak jól megérdemelt közönségsikert, addig A diótörőben különböző alapvető hibák miatt sikerült ennek majdhogynem az inverzét elkövetni.

Alíz! Gál Gábor felvétele

Csizmadia elképzelése szerint az egri teátrum célkitűzése impozáns: „Sok műfaj, több ízlés és több nézői réteg megcélzásának együttélése jelenti az igazi népszínházat” – fogalmazott a direktor egy évad közbeni beszélgetésünk során.1 Ez indokolja a hagyományostól az újszerűig terjedő színházi fogalmazás egymás mellé rendelt, sokszínű jelenlétét. A progresszív irányba történő nyitásnak értékelhető Zsótér Sándor szerződtetése, valamint Dömötör András ismételt meghívása. Az első stúdióbemutató, a Zsótér rendezte A velencei kalmár szakmai és közönségsikere igazolni látszik a törekvést; beválogatása a POSZT versenyprogramjába, illetve meghívása a Gyulai Várszínház Shakespeare-fesztiváljára nem véletlen. Az előadás egyszerűen és tisztán hangolja mai körülményekre a szeretet, a szerelem és a gyűlölet kérdéskörét: Zsótér aktualizált terében, rendkívül kreatív, sokoldalú formavilágával, popkult eszközöket beemelve, Ungár Júlia célirányosan (némi túlzással már-már brechti tandrámává)2 redukált szövegváltozatával arra a közegre irányítja a figyelmet, amelyben az embereket nem egymás értékeinek meglátása, hanem az azoktól való megfosztásuk élteti, ahol az érdek és az irigység elfeledteti velük, hogy saját életüket éljék. A velencei kalmár áttételesen legégetőbb, napirenden lévő társadalmi-közéleti kérdésekről beszél, érvényesen és lényeglátóan. A legérettebb és legösszetettebb teljesítményt Shylock szerepében Mészáros Máté nyújtja, aki az évad során folyamatosan bizonyította, hogy az elmúlt években a társulat egyik vezető színészévé nőtte ki magát. A Vadmézben Platonovját az elfuserált élet miatti magatehetetlen keserűség és a saját intelligenciájába belegabalyodott személyiség öngyűlölete jellemezte, az Elkéstél, Terry!-ben illúzióvesztett detektívet, Az állhatatlanban hatalomra vágyó, kisszerű politikust, a Chicagóban imádni való lúzert, az Aliz!-ban megszállott menzaszakácsot játszott, emlékezetesen, részletgazdagon.

Chicago Gál Gábor felvétele

A progresszív fogalmazásban – sok más mellett – kiemelkedő szerepe van annak a koncepcionális társulatépítő munkának, amelyet az igazgató immáron a második vezetői ciklusában folytat. Úgy tűnik, hogy a színészek igazi alkotóközösségként működnek, és nem a kor vagy valamilyen rosszul értelmezett hierarchikus struktúra, hanem a teljesítmény határozza meg a társulaton belül elfoglalt helyüket. Ebből következik, hogy a művészi munka minősége megbízható, és a színháznak ugyanúgy meghatározó alakja a fiatalok közül Schruff Milán, Ötvös András vagy Járó Zsuzsa, mint a közép-nem¬zedékből Nádasy Erika, Ka¬szás Gergő vagy Görög László.

Műfajteremtő vállalkozás is akadt a bemutatók között: a Ray¬mond Chandler regényéből adaptált Elkéstél, Terry!, illetve a Roland Schimmelpfennig és Futó Balázs által átdolgozott Alice Csoda¬or-szágban-variáció, az Alíz!. Az előbbit a rendező Zsótér Sándor mélységében vizsgálta: az Ambrus Máriának köszönhetően vizuálisan különösen gazdag, nagyszabású konstrukcióban sokkal inkább az emberi kapcsolatok devalválódásának, a tiszta viszonyok eltűnésének az ábrázolása hangsúlyos, mint a klasszikus bűnügyi cselekmény bemutatása. (Tömpe Péter egyenesen „rendezői krimiként” definiálja az előadást.)3 Az Alíz!-t Dömötör And¬rás kortárs musical-tripként tálalta, látványos és szuggesztív színpadi elemekkel megidézve a gyerekkori zabolátlan fantáziát és a korosztályonként eltérő jelentéssel bíró poénokat. Rendezésén talán csak a szigorúbb dramaturgiát kérhetjük számon, egyébként élvezetes kísérlet a családi színház hatá-rainak feszegetésére.

Három az egyben Gál Gábor felvétele

Ebbe a sorba tartozik a teátrum új projektje, a Hírlap-színház, amely öt alkalommal szervezett színpadi produkciót a helyi lap egyik aznapi cikkére reflektálva. Az általunk látott márciusi előadásra talán cipőkanállal sem lehetett volna több nézőt beszuszakolni, ami bizonyítani látszik a közönség igényét arra, hogy a színház frissen és relevánsan reagáljon az őt körülvevő lokális környezet történéseire. A valójában pár nap alatt elkészült produkciókba belefér a tűpontos szatírától a felszínesebb szórakoztatásig szin¬te minden, ám azok az életképek, amelyek Máté Gábor irányításával a közönség elé kerülnek, dokumentumértékűen tanúskodnak egy közösség jellemzőiről, motivációiról, atmoszférájáról, erejéről vagy erőtlenségéről. Ehhez persze szükség van egy olyan társulatra, amely önjáróan és kreatívan képes közös, egy irányba tartó munkát végezni, ennek pedig egyértelmű lenyomata a Hírlap-színház.

A klasszikusabb formákat is kevésbé konzervatív aspektusból próbálja megközelíteni a teátrum. Márton László Erdély történelmét feldolgozó trilógiájának második része, Az állhatatlan a politikai elit kulisszáit mutatja, miközben a hatalom képviselőin keresztül pontos keresztmetszetet kapunk egy hanyatlófélben lévő ország morális helyzetéről, a korlátoltság erejéről. Bár a cselekmény lassan hömpölyög előre, a színészi munka (többek között Schruff Milán érzékeny, rétegzett Báthory Zsigmondja, Kaszás Gergő Kasszandra-paródiaként ábrázolt Thoroczkay Mátéja), illetve a politikai krimi szálai egy másik síkon bizsergetően hatnak az érzékekre.4 Ugyanez már nem mondható el Radoslav Milenkoviç rendezéséről, a Michael Frayn Platonov-parafrázisából készült minimál-Csehovról. A Vadméz eldöntetlenül tétovázik komédia és tragédia között, és mivel a színészek maguk terelik a komédia irányába a történetet, eléggé töredezett, az évad minőségi populáris vonulatából kilógó produkció született. Ami Milenkoviçnak nem sikerült, azt Szegvári Menyhért megoldotta. Mihail Bulgakov Iván, a rettentő című műve a rendező és Jónás Péter dramaturg keze alatt a szocialista tömb félmúltjára igényesen nézőbarát, vígjátéki eszközökkel reflektáló, de a komédia mögött megbúvó emberi komponenseket, az ostobaság és a jellemtelenség különböző variációit bemutató előadássá lett. Ebben a produkcióban is kiemelkedő Kaszás Gergő alakítása, a házmesterből cárrá váló pitiáner, hataloméhes kisember figurája, amely minden tekintetben pontos, érzékeny és magával ragadó, csakúgy, mint Görög László simulékony, éles eszű életművésze.

Jelenet a Hírlap-színház előadásaiból Gál Gábor felvétele

Ehhez kapcsolódva láttuk a beavató színházi kezdeményezés egyik, az eredeti koncepció szerint a színészek-alkotók-diákok akcióiból és reakcióiból kialakítani kívánt eseményét, amiből mindössze egy ad hoc történelemóra kerekedett ki. Ám jó volt látni az alkotók és a színészek szándékát és a megvalósításában elért kis sikereket. Ezek azonban nem feledtethetik, hogy az interakcióra való felhívás mindössze gesztus maradt, és lényegét tekintve nem töltötte be a funkcióját. Ehhez megfontolandó lenne koncepciózus beavató alkalmak szervezése, esetleg drámapedagógiai szakember bevonásával.

Nemcsak a nagyszínpadon kapott helyet klasszikus színházi nyelvvel operáló alkotás, hanem a stúdióban is, ahol Visky András Alkoholisták című drámáját ugyancsak Szegvári Menyhért állította színpadra. A többszereplős, bár alapvetően a többszörösen elbukott főszereplőre épülő előadás tökéletes bizonyítéka annak a sokrétű munkának, amelynek keretében a színház mindenkinek igyekszik lehetőséget nyújtani, hogy a saját hangján szólaljon meg. Hiszen olyan ékkövek vannak az alkotók kezében, mint Nádasy Erika, akinek teljesítményét értékéhez képest sajnos kevésszer méltatják.
A Broadway formáinak autentikus és pontos érzékű felhasználásával igazi anti-Broadway-darab született Csizmadia Tibor Chicago-rendezésében, amely a durrogtatást és az öncélú lenyűgözést valódi tartalommal és stílusos humorral felcserélve bizonyítja, hogy a zenés műfaj nem feltétlenül csak felszínes klisékből építkezhet, hanem képes reflektálni a külvilágra is. A médiagépezet működtetésének elvén alapuló történet szatírává nemesedik, elsősorban Kaszás Gergő Billy Flynnt lélekhasználó művészként láttató alakítása által. De remekel a szende kislányból érzéketlen és üres celebbé váló Roxie megmutatásában Szabó Emília, a már méltatott Mészáros Máté mint Amos Hart (Mr. Celofán-dala kiemelkedő), illetve Bozó Andrea magyar kivándorló Hunyákja is. A Barta Dóra vezetésével fellépő tánckar tökéletesen igazodik a rendezői koncepcióhoz, és szerencsésen elkerüli a mini-Broadway-imitáció kísérletét.

Jelenet a Hírlap-színház előadásaiból Gál Gábor felvétele

A tánc és a prózai tagozat másik közös munkája, A diótörő már sokkal problematikusabb. A kudarc mindenekelőtt dramaturgiai okokból adódik, de fontos szerepet játszik az is, hogy az alkotók nem ismerik a megcélzott gyerekkorosztályt: nem tudják, milyen idoljaik vannak, nem ismerik a rendszert, amelyben gondolkodnak, nem tudják eldönteni, hogy milyen nyelven szóljanak hozzájuk. A mesebeli jó idegesítően naiv és a valóságtól teljesen elrugaszkodott, ami egy, a valóság-képzelet viszonyt gyerekek számára boncolgató előadásban végzetes hiba. Hiába a színes és gazdag színpadkép, a jól megrajzolt figurák, a látványos koreográfiák, Barta Dóra rendező nem tudott úrrá lenni ezeken a problémákon.

A fentiek nem tartalmaznak mindent: nem szóltunk Az apostol március 15-i felolvasó színházi produkciójáról, a hét vendégelőadást bemutató Stúdió¬színházi Fesztiválról,5 a társulat újvidéki vendégszerepléséről A Pityu bácsi fia című előadással a Quartet Nemzetközi Utazó Színházi Fesztivál keretében. Néhány év kihagyás után felújították a töretlen népszerűségű családi zenés mesejáték, A padlás helyi változatát, Hegedűs D. Géza biztos kezű, hangulatos rendezésében.Mindent összevetve sikeresnek és termékenynek ítélhetjük az egri színház évadát. A társulat láthatóan szeret együtt dolgozni, keresik a kihívásokat, és konzekvensen minőségi produkciókat tesznek le az asztalra. Egyszerre van jelen sokféle ízlés és szemlélet, amelyben mindenki megtalálhatja a magának megfelelőt, esetleg érdeklődéssel szemlélheti a számára idegent. Úgy tűnik, a Gárdonyi Géza Színház minden mozzanatával azon igyekszik, hogy definiálja és tartalommal töltse meg a népszínház fogalmát, egy olyan népszínházét, amely kommunikál, kérdez, alternatívát nyújt. Az egri teátrum nem kizár, hanem integrál, és ebből adódóan a néző szívesen bocsátja meg a hibákat is, hisz a közkeletű, de igaz mondás szerint csak az hibázhat, aki dolgozik, márpedig itt vitathatatlanul valódi munka folyik.

Jelenet a Hírlap-színház előadásaiból Gál Gábor felvétele

1 Az interjút 2008. november 28-án készítettük a szinhaz.net portálon megjelent négyrészes körinterjúhoz az előadó-művészeti törvénnyel kapcsolatban.

2 Az előadáshoz kapcsolódó promóciós anyag egyenesen idézi A kivétel és a szabály Játékosának prológusát. Sz. Deme László is észrevételezi A gyűlölet arcai című írásában, hogy az előadás a „Shakespeare-ből kibontható Brechtre koncentrál” (Színház, 2008. december).
3 Tömpe Péter: Rendezői krimi (Színház, 2009. március).
4 Az előadásról részletesebben: Ugrai István: „Mily szerető és nyíltszívű a magyar” (Szín¬ház, 2009. február).

5 A XX. Magyar Stúdiószínházi Fesztivál vendégelőadásai a következők voltak: Szomorú vasárnap (Komáromi Jókai Színház), Celestina, avagy Calisto és Melibea (tatabányai Jászai Mari Színház), A Gézagyerek (Szabadkai Népszínház Magyar Társulata), Mobil (Neptun Brigád), Tojáséj (Maladype Színház), Rettentő görög vitéz (Stúdió „K”), Kasimir és Karoline (nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház).

Iván, a rettentő Gál Gábor felvétele

Facebook Comments