Vajon ezt az egészet, ezt a habos-babos színésznőséget, komolyan gondolja Kovács Patrícia? Mert szörnyen jól áll neki!

Az, hogy egy előadás főszereplője ismert személy, s erre egyre több példát ismerünk a lassan már terjedő dokumentumjátékokból, még nem jelenti, hogy minden igaz is, ami elhangzik a színpadon. Hiszen egy portrét sem az minősít, hogy mennyire hasonlít modelljére. Ezen az estén is csak kezeljük fiktív alakként a remek színésznőt, Kovács Patríciát, akinek életéből társai adnak elő vicces, jól működő, néha kicsit bulvárszagú etűdöket. Kiderül, kiderülhet róla, hogy a főiskola kezdetén hajlamos volt a tódításra, életét is fikcióként kezelve. Mint a kisgyerekek, szebb életet hazudott magának, musical-fényeket és angoltudást. Országunkban ezzel, távolról sincsen egyedül.
Mekkora különbség, hogy valakinek életében szobrot állítanak-e, vagy színházi előadásba foglalják az életét. Máté Gábor legendás osztálya három éve éppen ez utóbbit tűzte ki céljául, az osztálylétszámnak megfelelően a következő tizennégy évre. Járó Zsuzsa és Szandtner Anna után ugyanis a sorshúzás akaratából Kovács Patrícia a harmadik kiváló színésznő, akinek élete színházzá lényegülhetett. Nem azért, hogy rajonghassunk érte, nem is azért, hogy belelássunk magánéletébe, hiszen mindenki feldolgozható (mesének), hanem hogy a jelenetek próbáljanak meg kirajzolni egy embert, végül is erről szól a színház. Miközben talán minden színész vágya, hogy szerepeiben magára találjon, a három eddigi példa törvényszerűséget sejtet: saját magát egy színész sem játssza el, mindegyik mellékszerepet kap. A személyesség a színházban monológ, egyébként pedig líra (bár ott sem a költő beszél, hanem a jó öreg lírai én), de amit egy osztálytalálkozó egyáltalán megmutathat valakiből, az csakis a csoportban elfoglalt hely. A többit legfeljebb találgatni lehet.
Ha azt gondolnám, hogy a cél nem lehet bulvár vezérelte, leegyszerűsíteném a problémát. Kovács Patrícia életének ugyanis épp a nyilvánosság előtt zajló szelete az, amely kikerülhetetlen és kikerülendő, azaz a lényegről lehámozandó máz, s mint ilyen: kiváló poénforrása a pompás hangulatú estének. Ami egyébként (dacára hogy nemigen szakad el a Bors magazin látószögétől, amivel maga az előadás is elkezdődik), nem kevesebbet vállal, mint hogy felvesse a problémát: kell-e szembesülnünk a valósággal?
Ott áll vérbeli színésznőnk, abroncsos ruhájában, egyúttal házi tündérként vasalót tartván kezében, és kibírja, jóformán némán figyeli (a rövid mondókák, amelyekkel néha reflektál a jelenetekre, nemigen számítanak), ahogy osztálytársai, „lelke igazságának tudói” lerántják a leplet élethazugságáról. Arról, vajon mély, vagy felszínes lélek-e, hogy boldog-e virtuális Raiffeisen családjával, vagy mélyen belül ő is osztálytársaihoz hasonlóan látja saját magát; illetve, hogy mire jó, ha jó egyáltalán, a kegyetlen szembesítés, és kinek van ehhez joga.

 

Fenyő Iván, Kovács Patrícia, Dömötör András / Koncz Zsuzsa felvétele

Nyilván nem ismerjük meg Kovács Patríciát. De látunk egy embert, egy nehéz sorsú kislányt, aki szomorú karácsonyán teljes átéléssel üvölti celluxból ragasztott kereszttel a mellkasán, hogy istvánakirály(eljátssza: Szandtner Anna). Aki sok-sok szerelmi bánatában, széttördeli a szíve fölött virító hatalmas piros textilszívet (Péter Kata). Aki kedvese interpelláló-képességeit méltatja dalban (Jordán Adél). Hogy ki ez a kedves, arról talán egy árnyalattal több derül ki (a neve), mint az ízléses volna, bár lehet, hogy ez az információ már eddig is közkincsnek számított, nem tudom. (És persze nem ez az osztály az első bátor jelentkező, aki belerúg Gusztos Péterbe, de nyilván utolsóként is lehet, csak nem érdemes.)

Főszereplőnk ellenkező nemű osztálytársai, mint az osztály egyik vezető femme fatalejától gyakran kérdezték, hogy „imádkoztál Patrícia?” Látunk még a Feketeország méltán híres magyarvér-jelenetére is egy parafrázist, ahol Patríciát ébredő magyarok rabolják el, hogy rajta keresztül olvassanak be szerelmének, a politikusnak (kicsit amatőr módon csinálják, csorog is a könnyünk a nézőtéren). És sor kerül a már hagyományszámba menő, ízes Máté Gábor cikizésre is (Mészáros Bélától és Fenyő Ivántól). Végül pedig Kovács „Evita” Patrícia, a mi försztlédink, partinagyos stílusban énekli fél komoly fájdalommal, szerelemmel és nagy adag iróniával: „Nem kell hogy sírj, Gusztos Péter! (…) Ha szeretsz, én nem hagylak el.”
Vajon ezt az egészet, ezt a habos-babos színésznőséget komolyan gondolja Kovács Patrícia? Mert szörnyen jól áll neki! De elgondolkoztató, hogy sokszor volt olyan helyzetben, amikor a helyében sokan siránkoztak volna (Járó Zsuzsa és Mészáros Máté beszélgetnek erről az előadás vége felé, talán ez a kulcsjelenet), ő pedig, mondják, inkább a „lelki szegények”, vagy talán a bölcsek boldog tudatlanságába burkolózott. De ha valaki szembesítette egy-egy igazsággal, azért el-eltört a mécses, mint aki előtt nem teljesen ismeretlen, amit hall.
Ennyi elég is, mondja ezen a ponton az előadás, ne feszegessük tovább azt, ami fáj, szóljon inkább a dal, így is kicsit sok volt a Borsból. De ami ezen az előadáson érdemben kiderül a színésznőről, az nem is kevés: osztálytársai szeretik az érthetetlen, mégis félreérthetetlen, ellentmondásaiban izgalmas dívát.

Kovács Patrícia
Díszlet, jelmez: Izsák Lili. A rendező munkatársa: Lázár Rita. Rendező: Máté Gábor.

Szereplők: Czukor Balázs, Dömötör András, Fenyő Iván, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Péter Kata, Szandtner Anna, Száraz Dénes, Vajda Milán.

Zsámbéki Színházi Bázis, 2009. augusztus 13.