Közhelyesen azt lehet mondani, hogy az előadás szövegkompozíciója nem drámaian, hanem líraian van megszerkesztve - de ebben a lényeg a megszerkesztettség maga.

Kétellyel szemlélem évek óta Horváth Csaba szövegmegjelenítési kísérleteit. Néhány kisebb-nagyobb verbális-mozgásos megnyilvánulás után az első olyan fizikai színházi kísérlete, amelyben szöveg és koreografált mozdulat azonos súllyal szerepelt, A tavasz ébredése volt. Az előadást nem tartom jól sikerült kísérletnek, mert szerintem sem Wedekindet, sem a fizikai színházi kísérletezést nem lehet annyival „megúszni”, hogy szöveges és mozgásos előadás¬szegmenseket egymás mellett működtetek, és néha hagyom, hogy különböző elemeik keveredjenek egymással.
Márpedig a Horváth-féle A tavasz ébredésében ez történik, helyenként kifejezetten mechanikusan: szöveges-mozgásos-egyebes jeleneteket nemritkán zárt kortárstánc-betétek váltogatnak, mint az operettekben, amikor az olaszországi nászút verbális felidézését egy tarantella követi. Ráadásul a Bányay Geyza fordította veretes Wedekind-szövegeket az előadásban helyenként méltatlanul modernizálták. A Kalevala sokkal job¬ban tetszett, mert nem hullott darabokra, s ahelyett, hogy tönkretett volna egy régi, jó szöveget, bemutatott egy újat, szintén elég jót (Szálinger Balázs alkalomra készített színművét), és ami talán a leglényegesebb: az előadás nagy részében szöveg, mozgás, eszközszimbolika és látvány egyedi módon alkotva szimbiózist, a mondandóval (vélt közlendővel) adekvátan elegyült. Az Éjjeli menedékhelyet értetlenül néztem, mert előadásán mozgás, kiállítás és koncepció – érdemben – csak véletlenül, nyomokban és rövid időre találkozott egyes Gorkij-szövegrészletekkel, és az volt a benyomásom, hogy drámaelemzés helyett alkalmi ötletelés eredményeként, ismert fogások alkalmazásával születtek meg a felsorakoztatott jelenetek. Az Isteni vidéket beszéd- és mozgástechnikai gyakorlatozásnak, műalkotás gyanánt történő bemutatását blöffnek gondolom. Két jellemzője különösen elszomorít: úgy észleltem, hogy a kortársi sznob közönséget megnevettetni akaró, direkt-humoros részei vannak (amúgy az eredeti kortárs humort nagyon kedvelem), és igen zavart, hogy az előadásban semmilyen kohéziós erő nem működik. Sem szöveg-, sem mozgás-, sem látvány¬kompozíció nem tartja egyben a produkciót (félreértés ne essék: nem lekerekített történetet, végén csattanó sztorit hiányolok), a fele ugyanannyit mondana, mint a kétszerese, és ha a jelenetek sorrendjét felcserélném, vagy a kapcsolódók helyett más-más szövegtesteket rendelnék az adott mozdulatokhoz – egyik esetben sem történne jelentős változás. Ez és az Éjjeli menedékhely kidolgozatlan koncepciótlansága arra utal, hogy e két előadásnál az alkotói folyamat egyes nélkülözhetetlen részmunkáit egyszerűen nem végezték el.
Az ez év februárjában Nyíregyházán bemutatott, Csak a felhők című előadás (amelyet május 22-én láttam a Bakelit MAC-ben) viszont minden részletében kitűnő. Ha az előbbiekben említett produkciókat a kísérletezés fázisainak gondolom, akkor a Csak a felhők maga a sikeres eredmény (nemcsak ígéret, hanem bizonyíték).

Kádas József, Földeáki Nóra, Bora Gábor és Nagy Viktória Koncz Zsuzsa felvétele

Andrássy Máté rögtön az elején megadja az alaphangot: mozgással kísért felkoreografálásában egy hatalmas művész érkezését jelenti be. A majd’ kétméteres, jó alakú, jó mozgású színész a meg nem nevezett zseniről szólva annak nagyságától porba hull, apróra töpörödik. Szinte didaktikus a jelenet, mert a mozgás benne majdnem konkrétan illusztrálja a szöveget (nem is lenne jó, ha az egész előadás csak ilyen megoldásokból állna), de felütésnek ügyes, szellemes. A beígért nagyság persze nem érkezik meg, de helyette – és ezzel jobban járunk – akcióba kezdenek a Forte Társulat tagjai és vendégművészei.

Az előadásban folyamatos a mozgás, a szöveg, a zene (valamint egyéb, felvételről felhangzó kísérőhangok, zörejek, szövegek) és az ezúttal igen visszafogottan alkalmazott szimbolikus eszközök jelenléte. Andrássy első jelenetét a későbbiekben csakis absztrakciók követik, amelyekben különböző szerzőktől és különböző helyekről kiragadott szövegeket szólaltatnak meg a színész-táncosok. A jelenetek mégis egymásra épülnek, a szövegtesteknek – konkrét kapcsolat vagy egymásra utalgatás híján is – van közük egymáshoz. Ez – minden bizonnyal – a gondos, koncepciózus és invenciózus szövegszerkesztői munka, valamint a jó arányérzék eredménye. A verbális elemeket azonos vagy hasonló hangulati alap is összefűzi, a részletek kompozícióba illeszkednek, ezáltal nem az a benyomásom, hogy „minden mindegy” alapon, provizórikusan bukkannak fel szavak és mondatok, hanem az, hogy az egymásra konkrétan nem utaló tartalmak is – mintegy relativizálva a verbális közlések tartalmának fontosságát – egy tőről fakadnak. Ez a közös tő a kommunikáció viszonylagosságának élménye. Ez képes közös regiszterben megszólaltatni a kemény Genet-szövegeket, a von Haus aus abszurd Beckett-dialógusokat, a rímhányó Romhányi rímeivel ékesített Flin¬tstone-család-dumákat vagy éppen Sánta Ferenc erkölcsi példázatát, Tomoteustakatiti és Gyugyu történetét.
A szöveg, ha konkrét jelentéssel bíró szavakat tartalmaz (márpedig a legtöbb verbális közlés ilyen), nehezen hagyja magát elvonatkoztatni. (A zene és a legtöbb koreografált mozgás – mivel alapelemeik sohasem annyira konkrétak, mint a szavak – erőlködés nélkül, sőt a legtöbbször önmagától absztrahálódik, mert már a kisebb alkotóelemei is eleve absztrakciók.) A szavak által hordozott jelentéstartalmak a színpadon akkor dekonkretizálódnak „korszerűen”, ha a szavak (és a nagyobb szintaktikai egységek) közötti értelmes, tartalmi összefüggést az alkotók tudatosan eltüntetik. Legalábbis ezzel a „rendezői-dramaturgiai” fogással érhető el legkönnyebben a kívánt „korszerűsödés”. Összefüggéstelen szövegtöredékeket nemcsak egymáshoz rendelni, hanem előállítani is elég könnyű feladat. Ha a folyamat végtermékéhez koreográfia, színpadkép és eszközszimbolika is társul, akkor az elemelés-absztrahálás-abszurditás olyan foka alakulhat ki, amelyen földi halandó már nehezen igazodik el, legfeljebb – ha még nem látott ilyesmit – izgatottan konstatálja: ez a kortárs műalkotás azt a parttalan káoszt ábrázolja, amely személyét a hétköznapokban is körülveszi. Tapasztalati tény, hogy a káosz egy szint után tovább már nem fokozható, talán ezért is kevésbé érdemes újabb s újabb szövegkáoszokat legyártani, helyette célszerűbb rendet teremteni a verbális textusok terén (ugyanez az alkotói szándék rendszerint a mozdulatkompozícióknak is javára válik).
A Csak a felhőkben a koherens szövegtételek kompozíciót alkotnak. Az egyes tételek között konkrét tartalmi összefüggések nincsenek, a kompozíció összetartó erejét az egységes szemléletmód és a jelenségláttatás keretek közé koordinált, de természetéből adandóan változékony, egyedi hangulata teremti meg. Közhelyesen azt lehet mondani, hogy az előadás szövegkompozíciója nem drámaian, hanem líraian van megszerkesztve – de ebben a lényeg a megszerkesztettség maga. Hogy különböző helyekről származó szövegtestekből hogyan jön létre egységesség benyomását keltő egész, ezt legtöbbször csak találgatni lehet, de gyanítható, hogy ebben igen fontos tényező a koreográfus-rendező arányérzéke és józansága, mellyel képes ellenállni a nagy-nagy szabadságot (is) ígérgető „káoszbavetettség” csábí¬¬tásának.

Blaskó Borbála Koncz Zsuzsa felvétele

A Csak a felhőkben Horváth Csaba koreográfusként is értelmesen visszafogott (az erős hatás kedvéért nem mutat be oda nem illően eltérő hangulatú mozdulat-elemeket), ám ugyanakkor igen elmélyült és alapos. Erős, izgalmas és gazdag az előadás Horváthra jellemző, mégis variábilis mozgásanyaga. A darabszerkezet is fegyelmezett: az előadásnak éppen ott és akkor van vége, amikor kell (nincs mesterségesen túlméretezve), sőt a befejezés lekerekített – és ettől egyáltalán nem vált konzervativizmusba a kortárs szemlélet.
A szereplők közül – apró termete ellenére – kiemelkedik Lőrinc Katalin. Nemcsak azért, mert teljes testével (köztük a hangszálaival is) jól bánik, hanem mert olyan mozgásanyagot jelenít meg, amely nagyon megemeli a koreográfiai összkép színvonalát. Lőrinc klasszikus alapképzettsége és az idők során arra települő, különböző iskolákból származó mozgáskultúrája nem először késztette Horváth Csabát táncosabb megoldásokra, ihlette gazdagabb mozgáskincsen alapuló táncköltészetre. A többi szereplő is egységesen kitűnő. Külön említést talán Blaskó Borbála, Földeáki Nóra és Krisztik Csaba érdemel.
Csak a felhők
(Forte Társulat,
Bakelit Multi Art Center)

Koreográfus-rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Bora Gábor, Földeáki Nóra, Kádas József, Krisztik Csaba, Lőrinc Katalin, Nagy Viktó¬ria, Sipos Vera/Simkó Katalin.

Facebook Comments