Egy fődíj is gazdára talált: a Kreml-díjat Tamási Zoltán vehette át.

Az teljesen rendben van, hogy „az alternativitás nem jelent más minőségi kategóriát, mert mindössze kétféle színházi minőség van: jó, vagy rossz” (© Karsai György). Az a feltevés is egyszerűen logikusnak tetszik, hogy az előadásválogatóknak a fesztiválokra a jó minőségű előadásokat kell kiválasztaniuk. E két premissza után sokak szerint (jómagam is velük értek egyet) a szillogizmus alapján az alábbi konklúziónak kellene következnie: tehát a Gothár Péter rendezte A mizantrópnak a Debreceni Alternatív Színházi Szemlén nincs helye.
Az utolsó nap szakmai beszélgetésén többen – kicsit árnyalva, körülírva, udvariasabb kivitelben – meg is fogalmazták a fenti következtetést, de disputa erről (a korrektség jegyében) nem bontakozott ki, mert a beszélgetésen sem az előadás létrehozóit, sem pedig az Örkény István Színházat nem képviselte senki. Ilyen helyzetben nem illik bírálni, bírálat (és arra érkező reagálás) nélkül viszont nehéz színházról tartalmasan beszélgetni.
A jó szándék jegyében felmerült az a gondolat is, hogy Karsai György azért válogatta be A mizantrópot, mert vele akarta prezentálni, hogy a struktúrába tartozó kőszínházakban jelenleg milyen módon (milyen eredménnyel) jelenik meg az alternatív szemlélet – vagy annak hiánya. Maga a válogató ezt a feltételezést csak részben erősítette meg, ellenben hangsúlyozta: szereti, és jónak tartja az előadást. Ezt figyelembe véve határozottan megállapítható: Karsai teljesen korrekten járt el.
Nem bújhatván elegáns sumákolással mások véleménye mögé, le kell írnom: én az előadáson csak az első jelenetet (Philinte és Alceste dialógusát) tudtam – leginkább Polgár Csaba és Gálffi László akkor még gördülékeny és hiteles színészi teljesítménye miatt – maradéktalanul élvezni. Utána szinte valamennyi korszerűnek, formabontónak vagy egyedinek szánt ötletet mesterkéltnek vagy erőltetettnek éreztem, ezeket a rendezői megoldásokat nem is alternatívnak, hanem egyszerűen rosszul sikerültnek tartom. Nem az zavar, hogy rendszeresen ki vagyok V-effektelve a műélvezetből, hanem az, hogy ezek az eszközök vagy fogások jórészt üresek, értelmetlenek, nem motiváltak, nem illeszkednek átfogó koncepcióba, és az érzékeimre sem hatnak. Viszont: szétesik tőlük az előadás.

 

Tamási Zoltán a Petuskiban / Kenyeres Csilla felvétele, forrás: www.aszsz.hu

Az említett utolsó beszélgetésen az előző esti másik előadás alkotó-előadói – teljes létszámban – megjelentek. Nem foglaltak ugyan sok helyet, mert a produkció a BL, Borlai Gergő és Ladányi Andrea ütős dob- és táncszólója volt. Nem véletlen, hogy a zsűri tagjai (szándékosan) Bajnokok Ligájának értelmezték az előadók vezetékneveinek kezdőbetűjéből álló rövidítést, a produkció ugyanis (minden részletében) egészen különleges csúcsteljesítmény.

A zsűri igyekezett a kiadott díjakat „alternatív” elnevezéssel illetni. A BLtermészetesen „A legütősebb előadás” díját kapta meg. A Titkos lakás-díj a Szörprájzpartiért Kárpáti Péternek és csapatának jutott, Rettentő szörny-díjat kapott Németh Ilona és Bodor Kata a Rettentő görög vitéz bábterveiért, Díj-onysost nyert Tárnok Marica A szatírban nyújtott alakításáért, a Szertartás-díj pedig Philipp Györgyé lett az Ira (düh)-ben megformált szerepéért.
Egy fődíj is gazdára talált: a Kreml-díjat Tamási Zoltán vehette át. Őt többrendbeli tevékenységért, több anyagon elkövetett megmunkálásért jutalmazta a zsűri, hiszen a Hű, de messze van Petuski! előadásának nemcsak rendezője és főszereplője, hanem Venyedikt Jerofejev regény- és tragikomédia-szövegrészleteinek színpadra alkalmazója is. Az előadáson nekem többször is Knut Hamsun Éhsége jutott eszembe. Kicsit bizarr a párhuzam, de tény: Tamási igen érzékletesen, aprólékos műgonddal, a Nobel-díjas norvég íróéhoz hasonlítható színvonalon építette fel a színpadi szöveget, és noch dazu parádés alakításban életre is kelti főhősét. Persze ő nem a norvég éhség, hanem a nagy orosz szomjúság természetrajzát ábrázolja, megjegyzem: az effajta alkoholizmus kortól, nemtől, nációtól, társadalmi státusztól független, és a hamsuni éhséggel ellentétben igen aktuális jelenség – üveghegyen innen és túl. Úgy hírlik, a Petuski egy készülő trilógia első darabja. Mindenesetre az első, igen magasra állított lécet Tamási magabiztosan, fölényes eleganciával ugrotta át.
A fesztivál végén meg merem fogalmazni: a versenyprogramban eljátszott előadások majdnem mindegyike jó, vagy kiemelkedően jó minőségű volt. Közvetetten abból is erre lehet következtetni, hogy olyan előadások maradtak díj nélkül, mint a Fédra Fitness, a Kasimir és Karoline és a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Goda Gábor rendezte Törékenyje. Ez egyértelműen azt is jelenti, hogy a válogatás összességében jól sikerült. A gyakorlatban tehát nem bukott meg a tétel, mely szerint a jó minőség előbbre való az amúgy is nehezen meghatározható alternatív szemlélet megléténél. Annál is inkább, mert – mini konferencia ide, színvonalas definíciós kísérletek oda – az alternativitás fogalmát ezúttal sem sikerült megnyugtatóan meghatározni. De a vitában elhangzott számos, igen tanulságos észrevétel. Megállapítást nyert például, hogy a közönségigényt kielégítő, szolgáltatást nyújtó kőszínházak is egyre inkább befogadják az alternativitás esztétikáját. De elhangzott a figyelmeztetés is: nem biztos, hogy ezt haladó szemléletből, jó szándékból teszik. Mert sok struktúrán belüli ellenségnek tekinti a struktúrán kívülieket (az esztétikájuk befogadása burkoltan az eltüntetésüket célozza), az utóbbiak között pedig nem egy olyan akad, aki az alternativitását hajlamos elsősorban a valami, vagy valakik ellen történő fellépés jegyében meghatározni. Kimondatott az is, hogy az ellentéteket legtöbbször prózai ok generálja: harc a pénz lenyúlásáért. De újból pusztába kiáltatott a hőn áhított nemes cél is: a színházi szakmának saját érdekében össze kéne fognia.
Jómagam pozitív szemléletű, optimista alkat vagyok: bízom benne, hogy e nemes célt azért előbb sikerül valóra váltani, mint az alternativitás fogalmát meghatározni.2009. szeptember 15.