Másodszorra a válság pillanatát kapjuk el, „Five years later”, írnák ki a filmvászonra.

„Miért jöttél hozzám, Judit?”, kérdezi Bartók Béla operájának elején a Kékszakállú, és ennek a kérdésnek nemcsak a hangsúlya lehet többféle, hanem a jelentése is. Ha egy fiatal lánytól kérdezik, aki először megy fel a fiú lakására, az nem ugyanaz, mint amikor egy feleségtől kérdezik pár évi házasság után. Kétféleképpen kérdezi Szabó Bálint is az Operaházban, ahol egymás után kétszer játsszák el a darabot. A dupla előadás gondolata az est karmesterétől, Fischer Ádámtól származik, aki harminc éve dédelgeti magában a szándékot, de csak most nyílt alkalma megvalósítani Hartmurt Schörghofer rendezővel.
Az ötlet, amilyen kézenfekvő, színházesztétikai szempontból olyan lényeglátó is, messze túl az adott műalkotáson. Még jobb művészeti (zenei) körökben is tartja magát az a tévhit, hogy egy darabnak – nemcsak színdarabnak, zongoradarabnak is – csak egy optimális előadása lehet. Ilyen nincs. A klasszikusok azért klasszikusok, mert minden kor újra fölfedezi, és új értelmezésben közvetíti őket. Minden billentyűn – a zongoráén is, Hamletén is, ez utóbbit tőle magától tudjuk – százféleképpen lehet játszani. Aki a színházban bemutatja a lehetséges változatokat, az gondolkodni, értelmezni, végső soron színházat nézni tanít.
A Kékszakállú esetében, amelynek lényege a férfi-nő konfliktus, evidensnek látszik a kérdés: kinek van igaza? Segíthetne a döntésben, ha egyszer a férfi, egyszer a nő szemszögéből látnánk „ugyanazt”. Nagyvonalú, szép gondolat, de a karmester és a rendező szerint nem igazolható a művel. Valószínűleg így van, Bartók nem lélektani realista művet írt, hanem mitikusat, szimbolikusat, allegorikusat. Erre inspirálta Balázs Béla – közepes színvonalú – szövege, és maga a címszereplő mint nőpusztító archetípus. Semmi másnak, csak saját zsenijének köszönheti, hogy a modernitás fölfedezte mint pszichodrámát és a nemek harcán túlmutató egzisztenciadrámát.

Vizin Viktória és Szabó Bálint / Schiller Kata felvétele

Fischer és Schörghofer megkísérli összeegyeztetni a hétköznapit és a mitologikust, a tudatosat és a tudattalant, az ébrenlétet és az álmot A rendező – a MűPa-beli Wagner/Ringből ismert – fóliázott tükörfelületekkel dolgozik, amelyekre digitális képeket projektál. Egy színpadmagasságot elérő, önmozgó tükörparaván-rendszer nyílik szét és csukódik össze különböző alakzatokban, melynek vibráló-hullámzó felületére hol absztrakt, hol figurális kompozíciók vetülnek. Schörghofer, aki eredetileg díszlettervező, a Ringben is vizuális képzettársításokkal illusztrált. Az koncertelőadás volt, a Kékszakállú nem az, bár a darab zenei műformája inkább oratorikus, mint hagyományosan „operai”: az ajtók mögött feltáruló látomások inkább a mélytudatba vezetnek, mint valóságos színhelyekre, bármennyire próbálkozott is szcenikai megjelenítésükkel a korábbi színpadi gyakorlat. Most ez belső vízió, ha tetszik: álom.

Az első változatban egy kezdődő kapcsolaté. Judit itt fiatal, esküvői fátylakból kicsomagolódó lány (hiszen vőlegényétől szökött), aki megilletődve közelít a megközelíthetetlennek látszó Kékszakállú „birodalmához”. A képzelet képei elmosódottan idilliek, színesen burjánzóak, aranyló testeket idéznek (a kincsesházban), zöld ligetet (a titkos kertben), a padló vörösen izzó égősora sem a vért, inkább a revüszínházat asszociálja. Judit csak a dombos tájkép tágasságától ijed meg „az ötödik ajtóban”, vagy talán a Kékszakállú dölyfös birtokosi ösztönétől. Ettől kezdve magának akarja a maradékot, de csak a könnyáztatta hatalmas szem, majd az arctalanná hamvadt régi asszonyok jönnek, akik befogadják. A Kékszakállú keze csupán egyszer indul meg Judit felé, bátortalanul, de nincs köztük kapcsolat, az uralkodó macsó hím magára marad.
Másodszorra a válság pillanatát kapjuk el, „Five years later”, írnák ki a filmvászonra, vagy – egy kommersz színdarabból véve a mintát – az „Ugyanaz később” címmel forgalmaznák ezt a változatot. Judit nőisége teljében levő, érett, hipererotikus jelenség, használja is a csábítás kissé közönséges eszközeit, de mindez mintha egy megfáradt házasság kétségbeesett és kissé cinikus mentőakciója volna. A Kékszakállú sokat vesztett férfias fölényéből, leginkább a múltat felhánytorgató gúnyolódás telik ki tőle („Ugye, Judit, jobb volna most / vőlegényed kastélyában?”). De szenved és szeret. Az eredmény: héja-nász, nem az avaron, hanem a tükörpanelek között, amelyeken pornográf, vagy féregszerűen vonagló véres testrészek tűnnek fel. A macsó birodalom (ötödik ajtó) most a Kékszakállú vörösre duzzadt szájú, véresen szétmaszatolódó bohócarca, a könnyek tava helyett pedig ő maga esdekel a plexipanel nagyított képén. Judit viszont önmagával, az egykori fiatal lánnyal szembesül a régi asszonyokban, ahogy megháromszorozódva, megsokszorozódva jönnek felé a tükrökben. És most ő marad egyedül a vörös kanapén (az egyetlen bútordarabon), miközben a Kékszakállút elnyeli a háttér.
Vizin Viktória pompásan nőies, érzéki és impulzív jelenség, vokálisan magabiztosan birtokolja a szólamot, kifejezőereje erős színpadi jelenléttel és kiérlelt gesztikus eszköztárral párosul. Juditja különleges és váratlan diadal. Szabó Bálint valamivel kevésbé intenzív személyiség, hangja nem tudja maradéktalanul kitölteni a szerep minden regiszterét, és nincs még kellő színpadi súlya, de figurálisan és játékban egyaránt biztatóan közelíti meg korunk nyersen hatalom- és üzletcentrikus Kékszakállúját. Fischer Ádámnak köszönhetően a dinamikában, drámaiságban, zenei kollízióban szélsőségesebb másodszori előadás ellenpontja fényesen igazolja a duplázás művészi koncepcióját.

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára
Szövegíró: Balázs Béla. Karmester: Fischer Ádám. Rendező-díszlettervező: Hartmut Schörghofer. Látványtervező: Andreas Grüter. Video: fettFilm (Momme Hinrichs, Torge Møller). Jelmeztervező: Corinna Crome.
Szereplők: Szabó Bálint, Vizin Viktória.

Magyar Állami Operaház, október 11.