A két táncos különös viszonyt alakít ki a nézővel: először kirekeszti, majd szórakoztatja.

A külföldről hazaugrott Salamon Eszter önmagára és Christine Smedt táncosnőre koreografált kettőse a testtel és a nézővel egyaránt kísérletezik: szinte a felfoghatatlanságig feszíti mindkét résztvevő, vagyis a táncos és a néző idegeit, végül egy csattanóval frappánsan kiereszti a majd’ egy órája gy?lő gőzt. A bravúros előadás végére nem válik egyértelm?vé: a koreográfus valóban csak hazaugrott, vagy haza is talált-e.

A Dance #1 Driftworks különös megoldással operál: hatvan percéből mintegy ötvenben távol tartja a nézőt, egyeseket egyenesen ki is űz a színházteremből, majd az utolsó tíz percben a két táncos őrületesen szellemes pantomimbe kezd, amelybe a hétköznapi akciók és az akciófilmek pimaszul blőd paródiája is belefér. Az első ötven perc felületesen ilyenképpen is leírható: a két előadó különböző testhelyzetekben helyben ugrál. És bár helyet alig vagy nem változtatnak, hosszú utat járnak be. Az előadás nyitó képében, vagyis a kezdőpontban a földön hasalva rugóztatják a lábukat. A homályban reszkető, fehérbe öltözött testek a mikroszkóp tárgylemezén megfigyelt sejteket idézik. Egyúttal egyértelm?vé válik: analízis, kísérlet tanúi vagyunk. Kérdés persze, hogy kivel kísérletezik az alkotó: a táncossal-e vagy a nézővel. Hozzá kell ugyanis tennünk: mindez igen hosszan történik, és bár maga a technika, illetve inkább a táncosok kitartása lenyűgöző, a jelenet a közönség szempontjából túlságosan terjedelmes.
A fénnyel homályosított és élesített semmi, az időnként felsistergő roncsolt klasszikus zene és a fehérbe bújt táncosok rugózása hipnotikus hatással van a nézőre. Nem transzról van azonban szó, sokkal inkább az ébrenlét és az álom határához közelítünk. A monotonitás ellenére persze van alig érzékelhető belső mozgás és változás. A kiindulás arctalan bezárkózásából a táncosok önmagukig, sőt az önmagukból való kifordulásig jutnak el. Ez formailag abban nyilvánul meg, hogy arcukat az egyórás előadás első, ötvenpercnyi részében egyáltalán nem vagy alig látjuk, majd a test fokozatosan megnyílik, és a záróblokk az egymással és a nézővel való szemkontaktuson túl eljut a provokációig. A Dance #1 Driftworks első szakasza élvezeti szempontból megbocsáthatatlan lenne a második léte nélkül. Számos gondolat köthető természetesen az előbbihez is: a befelé fordulás okozta társas magány, az egymás meg nem értéséből fakadó kommunikációképtelenség, valamifajta helyhez kötött futóverseny a másikkal és az idővel. De lehet a valami mindenáron való akarása, a forma elleni tiltakozás is, hiszen amit látunk, inkább tekinthető állapotnak, mint táncnak. Ez az állapot, finom belső és még finomabb külső váltásokkal ugyan, de ötven percen át összefüggő és egységes. Egyetlen pillanat nyúlik végtelenre, a színpadon és a nézőtéren egyaránt megsz?nik az időérzékelés. Sajnálatos azonban, hogy ha az utóbbi oldalon egy pillanatra is lankad a koncentráció, kiesünk az „együttmozgásból”, és az óránkra pillantunk. Ilyen mértékű összpontosítás ugyanis nem követelhető meg egy ennyire ingerszegény produkció esetében, amely sem gondolatilag, sem vizuálisan nem tartogat ehhez elég petárdát.

A két táncos különös viszonyt alakít ki a nézővel: először kirekeszti, majd szórakoztatja. Az előadás tökéletesen váratlan gesztussal fejeződik be. Érdemes ennek a résznek a fényében tekinteni az egész produkcióra. A szemkontaktuson túl itt már artikulálatlan hangokat is hallatnak a táncosok – ha valóban a kommunikációképtelenségről szólt az első rész, ez a másodikban őrjöngésbe fordul. A korábbi eszköztelenség itt az eszközök orgiájáig fajul: tátott szájú álarccá merevedett mimikában, erősen elrajzolt és túlzó gesztusokban való szürreálisan torz kéjelgés, akciójelenetek és hétköznapi emberi helyzetek szellemesen bugyuta paródiája. A két nő megpróbálja eladni magát: a másiknak és a közönségnek. Nőként és emberként. A meg nem értettségből megejtő emberi pillanatok születnek: a nevettető bömbölés és a kusza hadonászás mögött két végtelenül magányos lény elveszettsége mutatkozik meg. Tragikus, hogy míg az első részben ezek a lelkek egy burok, a test foglyai, itt láthatóvá válnak, átlépik a test határait, majd a tombolás után értetlenül tekintenek maguk elé. Merő szorongás váltja a belső monotóniát, ami védelmet adott. Salamon Eszter koreográfiája a belső révedést egyfajta menekülésnek mutatja a kinti káoszhoz képest: tragikus, hogy míg az első a világtól való teljes elzáródást eredményezi, a második éppen ennek a léleknek a világban való elveszettségéről és életképtelenségéről szól. Bármi is a döntés: nincs happy end.
Kérdés, hogy a második részben felbukkanó elementáris humor hol és legfőképpen miért bujkált korábban. Lehetséges, hogy ez a jutalom, amiért a néző végigült egy valóban elismerést érdemlő, de szinte élvezhetetlen kísérletet. Megeshet, hogy nem érdemes ilyen szigorúan leválasztani az utóbbi részt az előadás egészéről: a mindvégig csendesen pulzáló energia ugyanis itt tör fel elemi erővel, és ha a tűz nem égett volna oly sokáig takarékon, talán itt sem égethetné fel a teret. Mindenesetre a nézők nemigen gondolhatták az utolsó percekig, hogy ezen az estén még szórakozni is fognak. Ez a rész a kísérlet sikeres része – a másik verziót érdemesebb lenne a laboratórium falai között tartani.

Salamon Eszter (D, H):
Dance #1 Driftworks
(Trafó, Kortárs M?vészetek Háza)

Koncepció: Salamon Eszter. Fény: Sylvie Garot. Hang: Terre Thaemlitz. Előadó és koreográfus: Christine de Smedt, Salamon Eszter.