Amikor az ötvenes-hatvanas évek fordulóján először láttam, nem gondoltam, hogy a fergeteges Chaplin-számot bemutató, remek mozgású jégrevütáncosból a hazai mozgásszínház egyik megalapítója, emblematikus alakja lesz.

Regős Pál 1926-2009

Tizenöt évesen a cserkészeknél alakította meg első néma paródiaegyüttesét. A háború befejezését követően Szegő Ferenc barátjával nyaranta belvárosi bérházak udvarán adták elő parodisztikus számaikat a gangon ülő nézőknek, s amit tőlük kaptak, abból éltek. Egy ilyen fellépésen ismerkedett meg Rózsahegyi Kálmánnal, akinek iskolájában rövid ideig tanult is.
Aztán hivatalnok lett, és jégtáncversenyző. 1957-ben az akkor alakult jégrevü szerződtette. Miután onnan kilépett, délelőttönként ablakot pucolt a Belvárosban, délután-este pedig szenvedélyének, a színháznak hódolt.
Amikor az ötvenes-hatvanas évek fordulóján először láttam, nem gondoltam, hogy a fergeteges Chaplin-számot bemutató, remek mozgású jégrevütáncosból a hazai mozgásszínház egyik megalapítója, emblematikus alakja lesz. Bár 1964-ben felfigyeltem az Egyetemi Színpadon bemutatott Ember?! címu pantomimprodukcióra, sokáig nem tudatosodott bennem, hogy ennek alkotója azonos a jégtáncossal.
Regős Pálra döntő hatást gyakorolt a Wrocl/awban dolgozó Henryk Tomaszewski, akitől nemcsak a pantomim alapjait leste el, hanem azt is, ahogy e mozgásvilágot a színház szolgálatába lehet állítani. Autodidaktaként szívós szorgalommal tanulta meg a különböző mozgásformákat, alakította testét muvészete hajlékony és érzékeny kifejezőeszközévé.
1963-ban szervezte meg az első pantomim- vagy inkább mozgásszínházi társulatát, a Commedia XX. Pantomim Csoportot, amellyel a hetvenes évek első felében mutatta be önálló muvekre épülő előadásait, A csodálatos mandarint, A fából faragott királyfit (később A kékszakállú herceg várát is adaptálta), Bergman Personájának vagy Ionesco A király halódik-jának feldolgozását.
Bár e produkciók sikeresek voltak – a Mandarint száztízszer, A fából faragottat kilencvenhatszor adták elő -, 1973-ban az arculatát kereső Szkéné Színházban tanítványaival és munkatársaival létrehozta a BME Pantomim csoportot. Tudta, hogy amit a pantomim mufaja és technikája lehetővé tesz, azt már megcsinálta, tehát továbblépett. Új stílusának első előadása A játszma vége volt. Becketthez később is visszatért (Töredék I. és Beckett-szimfónia), mint ahogy Franz Kafkához is, akinek novellájából készítette Az átváltozás címu korszakzáró előadását.
1982 és 1985 között ugyanis külföldön tanított. Azt a technikát adta át tanítványainak, amelyet itthon a csoportjaival kísérletezett ki, s amelyet tudatos test- és pszichotechnikának, mozgásszínészetnek nevezett. Felmérhetetlen azok száma, akik tanultak tőle. Nemcsak a mai magyar színházi élet számos meghatározó alkotója kapott tőle életre szóló impulzusokat, hanem mások is, így az általa legkedvesebb tanítványai között számon tartott fiatalok, a Baltazár Színház tagjai is.
1985-től egyéni és szólóestekben próbálta megfogalmazni mondandóját. Az első előadást – Rekviem Josef K.-ért – követte az Emi Hatanóval közös Zarándokének, a Lélekbörtön, a Töredékek, az Életbúcsú, a Születésnapomra, a Szívhang. Az utolsó bemutató, a 2004-es Kaddis önmagamért pályazáró összegzésnek tekinthető.
Előadásaiban kezdettől fogva arra törekedett, hogy elkerülje az illusztrálást és az öncélú dekorativitást. Munkáihoz részletes forgatókönyvet és terveket készített, a próbákról és az előkészületekről vaskos füzetekbe „gyönyöru gyöngybetukkel” – ahogy önironikusan nyilatkozta – terjedelmes jegyzeteket írt.
A muvészi alkotás és az oktatás mellett munkásságának harmadik területe színháztörténeti jelentőségu. A Szkénében 1978-ban szervezte meg a Nemzetközi Pantomim Hetet, majd annak sikerén felbuzdulva 1979 és 2003 között a Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozókat, s ezáltal ablakot nyitott különböző kultúrákra. A világ minden tájáról érkeztek társulatok, amelyek bemutatkozása alapvetően megszabta a hazai alternatív és mozgásszínház alakulását. Ezeket az élményeket koncentrált dózisban kaptuk a tematikus fesztiválokon, amelyeken közép-európai trendeket, zsidó színházakat, a legújabb lengyel színházi kísérleteket, a butót vagy commedia dell’ arte társulatokat ismerhettünk meg.
A rendezvénysorozat 1988 és 1992 között kibővült a Magyar Mozgásszínházak Találkozójával. Mindezzel párhuzamosan Regős Pál megteremtette a közvetlen tanulás lehetőségét is, amikor létrehozta a Nemzetközi Tánc- és Mozgásközpontot, amelynek égisze alatt 1985-től 2005-ig a legnevesebb hazai és külföldi oktatók közremuködésével igen nagy létszámú nyári muhelytanfolyamok zajlottak.
Nem egyszeruen organizátor volt, hanem mindenre figyelő, mindenről tudó, mindenben segítő, a fellépőkkel és a tanulókkal, a nézőkkel, alkotókkal vagy tanárokkal együtt élő, együtt izguló, a sikerért mindent elkövető gazda. Nem véletlen, hogy annyian szerették, és halálakor Barbától a japán Kazuo Ohnóig nagyon sokan tisztelegtek emléke előtt itthon és külföldön.
Hosszú betegsége sem gátolta abban, hogy ereje fogytán is, szinte az utolsó percig dolgozzon. Nehéz elképzelni a Szkéné Színház holnapját nélküle. Életmuve lezáródott, de gondolatainak, terveinek, tépelődéseinek lenyomata, a sok-sok füzet feldolgozásra és kiadásra vár.