Én meg ahányszor huszonéves szemmel kezdek el olvasni - bakker! -, rögtön a múlt század hetvenes éveibe csöppenek.

Szeretném, ha össznépi mániává válna a juniorizálás. Rajtam már meg is mutatkoznak bizonyos jelei: egy ideje valamiért különös vágyat érzek arra, hogy újraolvassam Schiller Ármány és szerelemjét – juniorszemmel. Szívem szerint most tenném meg húszévesen, de mivel ennek kivitelezése kronologice több mint aggályos, be kell érnem azzal, hogy elképzelem, milyen lehet ma huszonévesen (vagy tizenévesen!) Schillert olvasni.
Kábé olyan, mint Bánk bánt. A két történetben sok is a párhuzam: a színdarabokat 24-25 éves fiatalemberek írták, és mindkét dráma „központi témája a társadalom és a szabadságra törekvő egyén konfliktusa” (idézet egy nem túl régi gimnáziumi Bánk-dolgozatból). Hajdani fogadtatásuk is hasonló volt. Akik dicsérték, Shakespeare-hez hasonlították a szerzőket, de mindkét író alapos dorgálást is kapott nyers szókimondásáért.
Karl Philipp Moritz kritikus például a berlini Staats- und gelehrte Zeitung 1784. június 20-i számában – huszonhét évesen! – azon háborog, hogy a Kabale und Liebe tele van égbe kiáltóan közönséges viccekkel, istenkáromló kifejezések pocsék ismételgetésével, és noch dazu gyalázza a jelent. Herr Moritz – úgy látszik – fiatalsága ellenére nem osztozott drámaíró kortársa Sturm und Drangon nevelkedett, rendszerellenes lázadásában. Moritz úrban hívei valószínűleg a mindenkori NOX-rajongók archetípusát tisztelhették.
Carl Wilhelm Ettinger viszont (akinek születési dátumát nem sikerült kinyomoznom) a Gothaische gelehrte Zeitung 1784. május 29-i számában azt állítja (dicsérőleg), hogy Schiller valóban szörnyű jeleneteket fest, és Shakespeare-i gondolatokat alkot. Sőt! Ettinger kritikus úgy véli, hogy az Ármányban a Kancellár és a Főudvarmester karaktere azért van eltúlozva (az előbbi nagyon undorító, az utóbbi túl komikusnak tűnik), hogy szomorújátékban is lehessen nevetni. Aztán reményét fejezi ki, hogy szerencsés esetben Schiller új, eredeti szomorújátéka el fogja űzni a színpadokról az úgynevezett emelkedett tragédiákat, amelyekben a hősök peckesen járnak, és szentenciákat lamentálnak. Ettinger kolléga jó kétszáz év távlatából az alternatív gondolkodó archetipikus alakjának tetszik.
A peckesen járó és szentenciákat lamentáló hősöket persze azóta sem sikerült eltüntetni a színpadról – meg az életből sem. De az én nagy bajom nem ez, hanem az, hogy nem tudok a mában huszonéves szemmel olvasni. Lehet, hogy önző vagyok, de ne feledjük: mint ahogy egy ideje tudjuk, Bánk bánt is az országos gondok mellett a csaja vélt hűtlenkedése zrikálta fel a legjobban. Én meg ahányszor huszonéves szemmel kezdek el olvasni – bakker! -, rögtön a múlt század hetvenes éveibe csöppenek.

 

A múlt század hetvenes éveinek Magyarországán a hatalmi viszonyokat erőszakos tohonyasággal védelmező alakok legalább olyan undorítóak voltak, mint Schiller német fejedelemségében a korrupt, vaskalapos helyi hatalmasok. Ha a mostani fejem lenne akkori sturm unddrangos felsőtestemen, Von Walter kancellárban egy helyi, szovjet mintájú kiskirály alattomosan aljas erős emberét látnám, fiában, Ferdinánd őrnagyban pedig a tett és az artikuláció ragyogó, fiatal lázadóját. Megesne a szívem Lujzán, átérezném, hogy jóságra, tisztességre törekvése nem engedi egy suhintással megváltoztatni a von Haus aus birtokolt, de avult erkölcsi alapvetését. Jót röhögnék (akkori huszonévesen) szegény kisember szülein, akik lányuk jövőjével kapcsolatban egyszerre szeretnének kefélni és szűznek maradni. Elcsodálkoznék Lady Milfordon: azon, hogyan tud kitartóan és előre megfontoltan ide is meg oda is tartozni valaki, csak mert állítólag „az élet rákényszeríti” (persze mai fejjel ezen már nem is csodálkoznék). Az összes szereplő közül, azt hiszem, legjobban az iszonyatos középszerűséget megtestesítő, „tisztességes” Wurm titkártól irtóznék.

Szóval, ha lett volna hozzá tehetségem és merszem, és ha hagyták volna, érettségi után rögtön lázadó, generációs darabot rendeztem volna az Ármány és szerelemből, mert hogy Schiller műve nagyon is az. Könnyű dolgom lett volna: akkortájt nem volt kérdéses, kik és mi ellen kell lázadni. Manapság azt is nehéz tisztán látni, hogy ki miért drangol oly fortélyosan sturmot kavarni. Mindenesetre az ármánykodás ritkán végződik happy enddel. Schillernél a fiatalok (kvázi a szebb jövő reményei) elpusztulnak, a megbízható Wurm titkár azzal fenyegeti meg a kancellárt, hogy a bíróságon majd minden titkot kipakol, a kancellár – saját megnyugtatására – haldokló fiából kicsikarja a megbocsátást, és lehet tippelgetni, hogy a halott Lujza apja, az őrjöngve kirohanó Miller kispolgár vigasztalásul elfogadja-e az utána küldött pénzes zacskót. Szerintem igen.
Juniorszemmel kábé így nézhet ki a mai Schiller-spíler világ.

2009. október 28.

Facebook Comments