A békéscsabaiak azt tervezik, hogy jövőre az előadásokat utaztatják majd a fesztiválhíd két pillére között.

Híd Közép-Európában – ez volt a 15. aradi Klasszikus Színházi Fesztivál szlogenje, amely az idén vált először nemzetközivé. Azonnal határon átnyúló uniós pályázati projektet „előítéletezek” a dologban (tévesen), hiszen a híd keleti pillére az aradi Klasszikus Ioan Slavici Színház, a nyugati pedig a békéscsabai Jókai. Együttműködés van, de egyelőre csak saját erőből. A kezdeti lépés sikerületlen: semmilyen érdeklődés nem volt a fesztivál iránt Békéscsabáról és környékéről, a közönségnek (joggal) sok volt az ötezres jegyár román nyelvű (feliratozás nélküli) előadásokért (plusz két-két óra buszozás Aradra meg vissza). A fesztivál nemzetközisége is gyerekcipőben jár még: a tizenhárom előadásból hét román volt, ebből három az aradi színházé, jelen volt még a bukaresti Odeon és a Komédia Színház, valamint a krajovai, a temesvári és a nagybányai társulat. A nemzetközi felhozatalt a szlovén Pandur és a zágrábi Gavella Színház koprodukciója, a békéscsabai Jókai, illetve a Pécsi Nemzeti Színház jelentette. Ez utóbbi kommersz musicaljével (A kölyök) kirítt a fesztivál fajsúlyos szerzőinek – Molière, Goldoni, Camus, Gogol, Csehov, Büchner – sorából.
Három előadást láttam, amelyek között nem szerepelt a nagy durranásnak mondott Caligula (Camus nyomán a Pandur társulattól) és az Odeon Szentivánéji álom-variációja, a Pryamus & Thisbe 4 you. A programból a krajovai társulat és a Komédia Színház tűnt még érdekesnek, mellettük az aradiak Tartuffe-jét a hazai pálya „jogán” néztem meg.
A szellemes és árnyalt molière-i vígjáték üres bohózati színreviteléhez a rendező Dan Vasile komoly koncepciót kerített: Tartuffe megszerzi Orgon vagyonát, és elmarad az utolsó jelenet vége, amelyben a király nevében a vagyont visszajuttatják jogos tulajdonosának. Ma nincs jó király. A mai világ rendje szerint Tartuffe mindent visz. Amíg idáig eljutottunk, túl kellett esnem másfél óra ripacskodáson. A fekete öltönyös, hátizsákos mormon hittérítőnek öltözött, szenteskedő Tartuffe-ről (Zoltan Lovas) egy percig sem hisszük el, hogy képes módszeres gonoszsággal mindenből kifosztani Orgont. Sikerületlenül burleszkszerű mozgásából csak türelmetlen szexelhetnékjére derül fény. (A közönség kitörő tapssal díjazza, amikor kotont húz a pezsgősüveg nyakára, miközben Orgon feleségének udvarol).

 

Tamara Popescu és Ilie Gheorghe a Székekben (forrás: www.tncms.ro)

Két öreg kétségbeesett egymásba kapaszkodásának, megnyugvásának, beletörődésének és önkéntes elmúlásának (öngyilkosságának) érzékeny és finom drámája a Krajovai Nemzeti Színház Ionesco-előadása, a Székek (rendező Kincses Elemér). Az Öregembert és az Öregasszonyt látjuk életük utolsó estéjén. A férfi élete végső, nagy jelenetére készül, amelyben majd „mindenki” előtt, életük megannyi szereplőjének füle hallatára, a Szónok révén végre elmondja, kimondja… Hogy mit is? Ki tudja. Jönnek sorban a láthatatlan vendégek, a férfi és a nő egyre több széket cipel a színre. Nem bolondok. Játszanak. Azt játsszák, hogy még utoljára fontosak egy kicsit, fogadják a vendégeket, társalognak, sürögnek-forognak az egyre népesebb társaságban. A két színész rendkívül intenzív jelenléte, ugyanakkor végig takarékosra hangolt játéka kelti életre a láthatatlan figurákat: lesegítik a kabátjukat, hellyel kínálják őket, kettejük reakcióiból kerekedik ki egy-egy társalgás egésze. A férfit játszó Ilie Gheorghe remekel. Megrendítő, amikor egy hosszú percekig tartó jelenetben képes úgy beszélgetni ifjúkori szerelmével, hogy a színész tekintetében, pár mozdulatában valóban látjuk is a hölgyet: az egykori szépasszonyt, és aki lett belőle, egy idős nőt is – egyszerre. A testes Tamara Popescu is meg tudja eleveníteni önmaga fiatalkori kacérságát. Mivel nem tudok románul, egyre fárasztóbb lett nem érteni a sok beszédet, és a láthatatlan vendégek sokasodásával a két színész láttató képessége is egyre fogyott. Érezhető volt, hogy a rendező egy ponton túl magára hagyta a színészeit, akik az eredeti ötletet már nem tudták tovább telíteni. A mindent kimondani hivatott, ám csak nyögni képes Szónok a magasból – kerti törpeként – esetlenül aláereszkedik. Ezután a pár kézen fogva, lassan felmegy a rámpán, amelyen a vendégek érkeztek – és a mélybe vetik magukat. Önként, egyetértésben. Mielőtt ugranának, pacsiznak egy kicsit, ahogyan a darab elején ifjúkori szerelmük kedves játékát felidézték. Leheletfinom mozdulatok. Eközben úgy pillantanak egymásra, hogy felfénylik valami reményféle, így a de jure öngyilkosság az életből megmaradt kevéske közös valami-semmi átmentésének gyönyörű aktusává válik.

Georg Büchner Leonce és Lénája tökéletesen kivitelezett félreértéssé vált a színész-rendező, Horaţiu Mălăele víziójában és a bukaresti Komédia Színház többnyire huszonéves színészeinek előadásában. Színház a színházban: a szétszórt ruhák között mindenki megkeresi a maga jelmezét, majd a Pillangókisasszony zümmögő kórusának kellemesen bizsergető dallamára emlékeztető zene egy pillanatra megszakad, és már át is léptünk a darab világába. A pillanat varázslata meg van csinálva. A király tökkelütött, az elnök, a tanácsos mind tipikus talpnyaló, Leonce hercegnője marionett baba – mesterkélt a hanghordozásuk, és bábszínházian karakteresre koreografált a mozgásuk. Leonce és a szolgája, Valerio láthatóan vidám fickók. Hiányzik belőlük mindaz a kétségbeesés, ami Büchner szövegéből süt, nyoma sincs keserűségnek és maró gúnynak, az udvari emberekkel is csak pimaszul packáznak. Nyilván kimondja Leonce és Valerio (csak én nem értem), de el nem játsszák Büchner nagy kérdését: mit is kéne kezdeni az életünkkel, hogy ne legyünk olyan szánalmasak, mint az apáink? Így viszont az előadásnak nincs tétje. Pedig – ezt tévedés Büchnerből kilúgozni – Leonce lázad. Pontosabban keresi a módját. És Léna hercegnő is így tesz. Királyi atyáik ugyanis, Popo és Pipi birodalmának urai úgy döntöttek, hogy gyermekieket egymásnak adják. Leoncénak át kellene vennie a trónt is. Menekülés közben a két inkognitóban lévő fiatal véletlenül összetalálkozik, és egymásba szeret. Innentől aztán végképp hűtlenné válnak Büchnerhez, hiszen egyértelmű happy end kerekedik. Az volt az érzésem, hogy elmaradnak az immár királlyá lett Leonce keserűen tréfálkozó szavai, és az államminiszterré lett Valeriónak sincs módja elmondani, hogy a munkát büntetni kellene, és hogy aki szorgalmával hivalkodik, káros a társadalomra. (Kiderült, hogy jól éreztem). Ehelyett a színészek leülnek a színpad szélére, és mosolyogva beszédbe elegyednek a közönséggel, aztán a darab eleji zümmögősláger hangjaira elvonulnak. A darab egyszerre üdítő, mert pár pillanat alatt megteremtődik a következetesen stílben tartott világ, de csalódás, mert szimpla bulivá lett Büchner komoly keserűsége és önfeledt humora.
Summa summarum: elmaradtak a beígért élmények, csupán Ilie Gheorghe nagyformátumára fogok sokáig emlékezni, az aradiak produkcióját pedig egyenesen felejteni igyekszem. Engem leginkább az izgat, hogy mivel lehet (lehet-e egyáltalán) a színházi végek között pezsgést, egymás iránti érdeklődést gerjeszteni. (Tapasztalatból tudom: Miskolcról sem jár senki a kassai szlovák színházba, sem onnan Miskolcra, Debrecen és Szatmárnémeti vagy Nagyvárad viszonylatában is ugyanez a helyzet.) A békéscsabaiak is azt tervezik, hogy jövőre az előadásokat utaztatják majd a fesztiválhíd két pillére között. Hogy képesek lesznek-e színvonalas román előadásokat bemutatni, és hozzá hazai pályán kellő számú nézőt toborozni – hát, ez itt a kérdés. Ez a mutatvány ugyanis a szomszédos Gyulán, a Shakespeare-fesztivál világhírű produkcióival sem nagyon sikerül.

2009. október 26.

Facebook Comments