Koršunovas rendezése színház a színházban; itt azt játsszák, hogy magukkal szembesülve játsszák a magával szembesülő Hamlet rémképeit.

Ülnek és néznek, nézik a tükröt, magukat. Lassan megmozdulnak az ajkak, súgják, mondják, ordítják a világba a kérdést: ki vagy?
Nincs válasz. Nem adnak, nem adható. Elkezdik a játékot, mert öltöző ez, benne színészek ők, akik ma este a Hamletet játsszák. Azt is egy kérdéssel kezdik: ki vagy?
De ez már a szellemhez szól, mesterséges ködben, arcra spriccelt félelemmel, amit görcsös nevetés old fel. Őrült világ ez, bűzlő világ, melyben még idő sem létezik, csak széteső, kavargó álomképek; Hamlet fejében vagyunk, a tükör túloldalán. Hamlet pedig akárki, talán éppen az a színész, aki Hamletet játssza, mindegy; valaki, aki feltette magának a kérdést: ki vagy?
Koršunovas rendezése színház a színházban; itt azt játsszák, hogy magukkal szembesülve játsszák a magával szembesülő Hamlet rémképeit. Egy harmincéves, anyjához ragaszkodó gyerek fantáziájának utolsó képeit. Szürreális (vagy inkább meseszerű) jeleneteket, amelyekben ott van Hamlet életének összes szereplője – valamint egy fekete, világító orrú, röfögő állat és egy nagy fehér egér. Ki sem kell jönni az öltözőből, a sok forgatható, összetolható, elöl fehér, hátul fekete sminkasztallal és néhány váza virággal minden helyszín berendezhető. Koršunovas koršunovasi eszközöket használ. A tárgyak több jelentéssel bírnak: a virág álca, az ártatlanság jelképe és temetési csokor; a sminkasztalok sora híd, patak, udvar és sír; a piros orr bohóc, szörny és: halál.
Hogy mikor értjük meg, hogy ez a darab nem az a darab, amit mi ismerünk, mindegy. Hogy a piros folyadék, amiből Hamlet iszik, és amitől öklendezni kezd, hogy aztán Horatióval való találkozása egy legyen az okádékot felfogó szemetesvödörrel való találkozással – jó barát ez a Horatio, mindig ott van, ahol lennie kell -, szóval ez a lötty-e a méreg, amely hosszú álomképeken át küldi halálba, vagy az első „Lenni vagy nem lenni” közben (kettő is van), háttérben a gyászoló családdal hozza meg a döntést (nem azt, amit mi ismerünk), nem számít. Mert Hamlet kizökkentette az időt, minden összekeveredett, saját temetése előbb van, mint hogy a királyné beszámolna Ophelia haláláról, ami megelőzi Ophelia temetését, ami után közvetlenül (mondani sem kell) Ophelia halála jön…

 

Jelenet az előadásból / Dimitrij Matvejevcmini felvétele

A litván társulat előadásának nem az a tétje, mint a Hamleteknek általában. Nincs élet-halál kérdés – az már rég eldőlt. Pörög az óra, az üvegből lassan fogy az ital, de Hamlet még mindig nem látja Hamletet. Egyre több a látomás, egyre nagyobb a káosz, rágcsálók zaja üvölt, már az ordítás sem nyomja el, és sehol egy valódi tükör – az csak a színészeknek jár. Hamletet saját, kiút nélküli káosza öli meg.

Az Oskaras Koršunovas Színház (még ha Vilniusi Városi Színháznak hívják is) társulata újra és újra meglepő összjátékot mutat. A tablószerű előadásnyitás szimbolikusnak tekinthető: a színészek az első másodperctől kezdve tökéletes összhangban vannak – és ezt az összhangot az egyéni remeklések egy pillanatra sem törik meg. Nem billen ki a hangsúly a Poloniust játszó Vaidotas Martinaitis rugós mutatóujjától, Giedrius Savickas Guildensternjének és Tomas Žaibus Rosencrantzának napszemüveges vihogásától, és Julius Žalakevičius Horatio-Fortinbrasának bohócorrától sem. És dicsérhetnénk tovább Agné Kuzmickaité jelmezeit, amelyeknek sokféle fekete-fehérségéből csendben bújik elő időről időre az a bizonyos gallér, és beszélhetnénk Eugenijus Sabaliauskas fiókból előbukkanó fényeiről…
Hamlet már meghalt, amikor az őt játszó Darius Meškauskas tükre előtt ülve – miközben a többiek a sminket törlik fehér kendőikkel – kiissza annak a bizonyos üvegnek az utolsó piros cseppjét is. Hamletet is lenyeli vele.

Shakespeare: Hamlet (OKT/Vilniusi Városi Színház)
Rendező: Oskaras Koršunovas.

Bárka Színház, 2009. november 3.