Bejön a nyitóképbe rendezői bal hátulról a Hírnök (Kicsid Gizella). Óvatosan lépked, fehérre meszelt lábszára kilóg elkopott, katonai kabátot idéző, seszínű jelmezéből. Tar feje is fehéres, koponyáját kirajzoló sminkje is. Kísérteties jelenése mintha már a túlvilágból térne vissza. Csak annyira, hogy Hamletet átölelje és útjára bocsássa az eljövendő apokaliptikus utolsó ítélet felé. A záróképben is…
Az előadásnak köszönhetően a Nagyerdei Stadion, a pitiáner magyar jelenben meglehetősen szűkös értelmezési tartománnyal bíró talált tér jelentése kibővült, társadalmi hasznossága pedig jócskán megnövekedett.
R / ∃VO⅃ / ИOITU – festik fel a gyulai vár hátsó falára. Ezzel összefüggésben, bevallom, nem tudom, miről akar szólni Telihay Péter gyulai–nagyváradi Hamletje, mert oly sokfelé tart. Valószínűleg áttematizált hétköznapjaink, a koronavírusjárvány-hullámok és azok következményei, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetem „modellváltására” reflektáló események miatt hozzám, a Várszínház 13. sorába szinte kizárólag a…
A drámairodalom egyik legmeghatóbb haláljelenete, ahogy Kurázsi siratja Kattrint. A Brecht és Engel eredeti modellrendezését adaptáló 1961-es filmben Helene Weigel arcából az utolsó jelenetben semmi sem látszik. Lehajtott fejjel, szemből látunk egy kendőbe és kopott ruhákba burkolt nőt, ölében fekszik a lánya, akinek altatódalt énekel.
Mit lát, aki a játszók által rögtönzött perceket nézi, vagyis inkább mit érez, mire vár, mi tartja a figyelmét fogva? Megérzi-e egy majdnem teljes mértékben rögzített produkció alatt, hogy ezt a folyamatot alighanem improvizációk segítségével hozták létre? Hogy hat ez rá? Lényeges ez? Különbözik-e a létrejövő áramkörök minősége ilyenkor, s megszakad-e az illúzió, ha az…
Hú, de rossz most Polgár Csaba. Nem úgy rossz, hogy mit is művel, hanem ahogy kiment az előadás alól a világ, a friss hatás, a tét meg az izgalom, ki ne mondd, a politika, ő mintha megakadt volna a levegőben. Azt játssza, hogy hogyan is játszotta, amikor mindez még friss volt, amikor elismerően bólintott az…
„A Vígszínház 122 éves történetében ez az első alkalom, hogy műsorra kerül Shakespeare leghíresebb műve” – így hirdeti a színház honlapja William Shakespeare Hamlet című tragédiájának előadását.
A Vígszínház Shakespeare-szövegeket „testközelbe” hozó sorozatának legújabb darabja a Hamlet, mely a színház fennállása óta először kerül repertoárra. Eszenyi Enikő az 1999-es Alföldi-rendezésnél már bevált vígszínházas receptet követi: erőteljes hanghatások, a technikai lehetőségeket maximálisan kiaknázó látványvilág, továbbá a történet számos elemének mai helyzetre való adaptálása, amit a dráma újrafordítása is segít.
Eszerint Hamlet – ha jól értem – kísérletet végez, mégpedig in vivo, hogy megértse önmagát, a környezetét, egyáltalán a világot. Tetszetős szándék, nagy cél. Kár, hogy az előadáson nemigen hagy nyomot.
Ez az erőlködéssel teli és saját paródiájává váló násztánc végképp zárójelek közé szorítja az apja hiányával küzdő gyerek történetét.
