A címen és a szereplők nevein kívül gyakorlatilag semmi sem utal arra, hogy a balett Dosztojevszkij regénye alapján készült.

Az első felvonás utáni szünetben még csak sajnáltam az operaházi táncosokat. A dolgok jelenlegi állása szerint ugyanis a mostani aktív generáció tagjai soha nem fogják megtapasztalni, milyen egy mának is szóló, színházilag is korszerű kortárs balettelőadásban táncolni, szerepet alakítani. A második rész végén már egészen másmilyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Ritkán fordul elő velem, de alaposan felháborodtam, mert szerintem Boris Eifman koreográfus a Karamazov-balettjével dilettánsan gondolkodó, félkegyelmű idiótát csinált Dosztojevszkijből, és hülyére vette a nézőket is.
A nem könnyen értelmezhető balett második felvonásában Aljosa „nem bírja nézni az emberi szenvedést, és embertársai iránti szeretet által vezetve kiszabadítja a siralomházba zárt rabokat”. (Idézet az Operaház honlapján olvasható balett-cselekményből – sic!) Az elítéltek azonban mindent és mindenkit elpusztítanak, mert csak az jár a fejükben, hogy most „mindent szabad”. Idáig még csak-csak (a csak-csak most azt jelenti, hogy egy balettszüzsében ennyi nagyvonalú felszínességet még meg lehet bocsátani), de az előadás végén a hátsó vastraverz tetején családja kíséretében megjelenik az 1918-ban kivégzett II. Miklós cár, és a szabadság mámorában romboló-ölő istenadta nép a cári család tagjait is legyalázza, felkoncolja, vasrúdra tűzi. Akárhogy akarok alternatívákat keresni, ez számomra csak azt jelenti, hogy Eifman Aljosával együtt (vagyis általa) a bolsevizmus előfutárává tette Dosztojevszkijt.
Úgy látszik, nem csak nekem, hanem az oroszoknak sem tetszik ez a „gondolat”, mert a balett 1995-ös szentpétervári bemutatója után a „cári jelenet” hosszú évekre kikerült az előadásból. De aztán Eifmant vagy meggyőzték róla, vagy valamilyen úton-módon az a benyomás alakult ki benne, hogy Budapesten csak bunkó sznobok járnak balettre – gondolom, csakis ezért rendezhette vissza (csak itt, csak most, csak nekünk) a kulturálatlan, történelmietlen, igaztalan, zagyva, gyalázatos jelenetet. Remélem, tömeges felháborodás azért nem tört ki a nézőtéren, mert a beavatottakon kívül ember nem érti meg, hogy hirtelen Jekatyerinburgba kéne képzelnünk magunkat, és a fehér ruhás, napernyős arisztokrata család az a bizonyos cári család. Én is csak onnan tudom, hogy elolvastam egy Eifmannal készült interjút.

 

Csonka Roland és Keveházi Krisztina / Schiller Kata felvétele

De nemcsak a cári család kivégzését nem lehet dekódolni, hanem a címen és a szereplők nevein kívül gyakorlatilag semmi sem utal arra, hogy a balett Dosztojevszkij regénye alapján készült. Különböző kartáncok kíséretében (vagy a nélkül) egy öregember folyamatosan táncban vegzál három fiatalabbat (a fiatalabbak meg egymást), közben gyakran megjelenik két nő, akiket a problémák ellenére majd’ mindenki egyformán szeret (sőt, az egyikért szabályosan bolondulnak). A magam részéről az első felvonásnak az Őrjítő piros ruhás nő címet adnám, mert láthatóan tök mindegy, hogy a benne igen aktív lánynak valójában mennyi köze van Dosztojevszkij Grusenykájához. A második felvonásra nyilván megérezte a balettalkotó, hogy valamennyi Dosztojevszkij/Karamazovot is adagolnia kéne, ezért több jelenetet zene nélkül, verbális Dosztojevszkij-szövegekre koreografált meg. A regényfolyamból kiemelt néhány perces részletek természetesen felületesen sem képesek még parányit sem visszaadni az író szellemiségéből, viszont balettszínház-esztétikailag gyalázatos jeleneteket eredményeznek. Ezekben ugyanis az történik, hogy amit a koreográfus képtelen megkoreografálni, azt verbalice elmondatja magnóról. Ennek az eszköznek ilyen üres, invenciótlan alkalmazása már a múlt század hetvenes éveiben is hervasztóvá tett jó néhány táncelőadást.

A balettműfajnak persze nem feladata filozófiai mélyrétegeket feltárni, de én nem kevés olyan neoklasszikus (vagy modern, cselekményes) balettet ismerek, amelyek irodalmi, operai vagy filmes alapjukhoz táncműfajból származó pluszt tudtak hozzátenni, vagy legalább az előadásból – közvetetten – kiderült, hogy alkotójának mi a véleménye a világról, amelyben él. Ennyit, mint minimumot minden műfajtól elvárok, ha már felmegy a függöny.
A Karamazov-balett alkotói (és megvásárlója) minden bizonnyal beérik annyival, hogy a balettekben sokat és jól kell táncolni. Nem vitatom: a közönség nagyobbik része sem támaszt mostanság differenciáltabb igényeket. De nem faireezt a helyzetet tehetségtelen, műveletlen szellemigagyi-termeléssel kihasználni, arról nem is beszélve, hogy ez csak oda vezethet, hogy a kortárs balett valóban csupán a tudatlan, igénytelen sznobok műfaja lesz.
Balettről lévén szó, röviden a táncról is. A koreográfia minősége megfelelő, amolyan közepesnél jobb (ahogyan az orosz balettmesterek mondják: tri sz pluszom). Az előadók teljesítménye minden várakozást felülmúlóan nagyszerű, helyenként káprázatos, felemelő. A balettkar és a szólisták előtt földig hajolok, és homlokomat a földhöz verdesem, ahogy ezt a regényben Zoszima sztarec teszi – a bűnös, de szenvedő – Dmitrij Fjodorovics Karamazov előtt.

Karamazov testvérek
Zene: Szergej Rahmanyinov, Mogyeszt Muszorgszkij, Richard Wagner, orosz cigányzene, Boris Eifman. Karmester: Medveczky Ádám. Díszlet és jelmez: Vjacseszlav Okunyev. Próbavezető balettmester: Slava Muchamedov, Végh Krisztina, Merlo P. Andrea, Venekei Marianna. A koreográfus asszisztense: Olga Kalmikova. Librettó Dosztojevszkij nyomán, világításterv, koreográfia: Boris Eifman.
Szereplők: Csonka Roland, Apáti Bence, Medvecz József, Kozmér Alexandra, Keveházi Krisztina, Komarov Alekszandr, valamint a Magyar Állami Operaház balett- és zenekara.

Magyar Állami Operaház, 2009. november 7.