Deres Kornélia és Herczog Noémi: „K ÉS D”
De a kortárs szó ugyanúgy relatív, mint a dráma, mert Alfred de Musset-től a Tamás bátya kunyhójáig e tekintetben is meglehetősen nagy a szórás.
November 20-án indul a nyolcadik KDF. Azaz Kortárs Drámafesztivál. Ebben az évben szűk másfél héten keresztül láthatunk (többek között) a Merlinben, a Bakelitben, a Trafóban, a Szkénében, a Szlovák Intézetben (többek között) hazai és külföldi előadásokat, felolvasószínházakat, konferenciabeszélgetéseket, közönségtalálkozókat. Bár akár az egyszeri (de korántsem egyszerű) színházlátogató is könnyen találhat kedvére valót a tervezett programok között, érdemes kicsit elidőzni a fesztivál neve és programterve közötti látszólagos szakadék fölött. Vagyis, hogy ellentétben az 1997-ben kialakult, hosszú időn keresztül uralkodó gyakorlattal, egy ideje miért nem kizárólag kortárs darabok bemutatóit nézzük a fesztivál alatt. Hogy hogyan értelmezhető ebben az új helyzetben a K és a D összetevő. Mert az F nagyjából még rendben is volna.
A kortárs fogalom értelmezési tartományát ezúttal igyekszünk kizárólag a színházra vonatkoztatni. Még így is két lehetőséggel állunk szemben: vagy egy kortárs szerző (KSZ) által megírt szövegről beszélünk (lásd az idén beválogatott Fédra Fitnesst), vagy pedig az előadás állít valamilyen módon „kortársat” egy régebben született szövegről (lásd a tavalyi fesztivál szereplőjeként a Nemzeti Színház Oresztészét). Ami a drámát illeti, ez a látszólag egyértelmű kifejezés valójában művészeti ágak határán egyensúlyoz. Az Oxford English Dictionary meghatározása szerint a dráma az irodalom egyik ága ÉS előadóművészet. Kettő az egyben: irodalom és színház. És hogy melyik inkább? Ami jó dráma, abból lehet nagyon rossz színház is. Viszont fordítva ez már nem igaz: a jó színház szövege mindig is jó dráma. Elég egyetlen előadás, hogy szavatoljon érte. Mert nem kell, hogy egy szöveg több rendező világába is illeszkedjen, nem kell, hogy sokféle értelmezést engedjen meg. Nem a szövegnek kell kimeríthetetlennek lennie, hanem az előadásnak. Pintér Béla attól lenne jó vagy rossz drámaíró, hogy hány rendező tudja felhasználni a szövegeit? Aligha. Dráma immár az, ami elhangzik a színpadon. A jó dráma pedig az, ami még működik is.
Ha a fenti értelemben beszélünk kortársról és drámáról, akkor – azon túl, hogy kiderül, a KDF több mint egy rövidítés – érthetővé válik, hogyan fér meg egymás mellett a fesztivál programjában kortárs horvát és magyar dráma mellett a Yorick Stúdió előadása, amelynek tagjai drámák újraértelmezése helyett a műhelymunka során írják meg az előadás szövegét. Vagy azok, akik nem is írják meg, mint Balázs Zoltán, akinek Tojáséje úgy kortárs dráma, hogy nincsen neki szövege. De a kortárs szó ugyanúgy relatív, mint a dráma, mert Alfred de Musset-től a Tamás bátyakunyhójáig e tekintetben is meglehetősen nagy a szórás. Ez persze nem baj. Sőt. A kérdés inkább az, hogy miért? Mert kevés a jó színvonalú kortárs szöveg? Vagy az ezeket (fel)használó előadás? Talán mert a kortárs drámához még egy kortárs rendező is kellene? Mert mindaddig hiába születik pályázatokra vagy felkérésekre sok jobb-rosszabb minőségű drámai szöveg, amíg a nagy része egyszerűen nem találkozik a megfelelő rendezővel. És innen nézve nem is igazán drámapályázatokra lenne (kizárólag) szükség, hanem írói-rendezői workshopokra. Ha már a magyar színház nem termel ki annyi kortárs szövegből születő jó előadást, hogy fel lehessen tölteni egy kilencnapos fesztivál hazai részét is. Például.
2009. november 20.
