A vihart a rendező „a társulat belepiszkálásával” szövegkönyvként kezelte.

A vihar, amelyet első olvasásra a színművek közé sorolnak, talán a legkönnyebben értelmezhető Shakespeare-mű. A meséje valóban egyszerű: Prospero, Milánó hercege, akit testvéröccse, Antonio megfosztott hatalmától és elűzött, s aki kislányával, Mirandával viszontagságos tengeri hányódás után egy szigetre vetődött, tizenkét évvel az eseményt követően bosszút állhat: parancsára Ariel, a légi(es) szellem vihart támaszt, melyben az arra hajózó milánói és nápolyi kiválóságok, köztük Antonio is, hajótörést szenvednek. A szigeten Miranda és Ferdinand, Nápoly királyának fia egymásba szeretnek, és mind a hajótörött előkelőségek, mind a viselkedésüket görbe tükörben megismétlő komikus triász – a vadember Caliban meg a két borissza hajótörött, Trinculo és Stephano – morálisan levizsgáznak. Prospero erkölcsi elégtételt vehet, visszakapja jogtalanul elvett hatalmát, s eltöri varázspálcáját. Nincs többé szüksége csodás tudományára, s visszatérhet Milánóba.

Azonban a színházi gyakorlat felől nézve ezt az erkölcsi tanmesét, egyet kell értenünk Giorgio Strehlerrel, aki szerint A vihar színrevitele szinte lehetetlen feladat. Az igazi kihívás annak értelmezése, kicsoda Prospero, és mit jelképez a sziget, s az előadásnak meg kell fejtenie, maga és közönsége számára, a mű létfilozófiáját. Nem véletlen, hogy csupán 1999 és 2002 között három, szembetűnően különböző olvasata is született Budapesten (mint Tarján Tamás kritikáinak címe is jelzi: Kábszeres mesejáték; A megbocsátás undora; Ízekre szedve). Most Rusznyák Gábor újvidéki rendezésével bővült a Shakespeare-mű magyar színházi értelmezéseinek köre.
Vállalkozása kétségtelenül érdeklődést válthat ki, az eredmény azonban vitatható. Rusznyák a mű legújabb, Fábri Péter által készített fordítását választotta, amely (Eörsi István és Nádasdy Ádám után) nyelvileg tovább radikalizálta, még maibbá s köznapibbá tette Shakespeare költői szövegét. Ahogy a színlap megfogalmazza, A vihart a rendező „a társulat belepiszkálásával” szövegkönyvként kezelte: pontosan tudta, hogy nem lehet se mesejátéknak, se moralitásnak eljátszani, s hogy közelebb hozza az előadás helyszínéhez, a műben szereplő szigetet a hírhedtté vált adriai Goli Otokkal azonosította (ide deportálta 1948 után a politikai foglyokat a titói rendszer). A frappáns ötlettel azonban nem igazán tud mit kezdeni Rusznyák. Nem sikerül szerves kapcsolatot teremtenie a két sziget között, jóllehet mindkettőre érvényes lehet Prosperónak az előadás kezdetén elhangzó, mintegy mottóul szolgáló mondata: „A múltat végképp eltörölni”. Csakhogy történhet-e ez a Goli Otok vonatkozásában úgy, ahogy egy költői tanmesében lejátszódik? Számomra nem is az elfogadhatatlan, ahogy az előadás banalizálja a börtönsziget világát, hogy jópofáskodik egy fájó, traumatikus emlék ürügyén, hiszen például a filmművészetben is láttuk, hogy akár a holokauszt is ábrázolható humorosan, ha ezt tragikum festi alá. De ez, talán a mű jellegéből adódóan is, hiányzik Rusznyák rendezéséből. Nyilván ezt pótolná a két shakespeare-i befejezéshez – Prospero nemes gesztussal megbocsát azoknak, akik száműzték, illetve elmondja híres búcsúmonológját, s eltöri varázspálcáját – szerkesztett két epilógus. Előbb a távozók által a szigeten felejtett Caliban átveszi Prospero szerepét: kezében az iskolacsengővel, ahogy az előadás folyamán Prospero tette, tanító bácsiként áll a könyvtárszobában. Majd (mint Firsz Csehov Cseresznyéskertjében) valóban megrázó módon adja elő a magára maradás fájdalmát (Magyar Attila kiváló tolmácsolásában). Csakhogy ez a történet nem Calibanról szól, a jelenet motiválatlan, s ezért színészileg bármennyire erőteljes is, tartalmilag hamis.
Az előadás „színház a színházban” felütéssel indul. A drámában nem szereplő Prológusban Prospero utasítja Calibant, húzza szét a függönyt, majd előveszi a szövegkönyvet, s ismerteti, kik a dráma szereplői. Hangsúlyozott teatralitásával a vihar megjelenítése is ezt a mű szakirodalmában több helyen (például Jan Kottnál) kiemelt teatraliást idézi, amely azonban, egy-egy pillanatot leszámítva, később nem folytatódik. Nem baj, úgyis azzal vagyunk elfoglalva, hogy megfejtsük a két sziget (a Prosperóé és Goli Otok) azonosítását. Nem könnyű: Ariel szellem segítőtársai hol hozzá hasonlóan Prospero rabruhát viselő foglyai, hol viszont rendőröknek öltözve a mester iskolájának tanulóiként hallgatják őt, amint Milánó történetét (s Prosperónak a szigetre kerülését) mondják el, illetve Tito marsallt dicsőítő bugyuta versikéket és dalocskákat adnak elő. Ferdinand a drámabeli hasábcipelés helyett követ tör, amiért jutalmul Prospero „Kiváló Kőtörő” jelvényt adományoz a szerelemtől fűtött „rohammunkásnak”. Mindezek az ötletek azonban nem épülnek be szervesen egy célratörő koncepcióba, inkább öncélú, nem túl ízléses gegek. Akárcsak a szerelmes Mirandának énekelt Hold-világos éjszakán miről álmodik a lány, vagy a hajótöröttek megtréfálására rendezett talmi lakomát kísérő Jaj de jó a habos sütemény.
A fentiekkel szemben viszont kifejezetten remek, ahogy Ariel és szellemtársai olykor piros gumilabdákként pattognak összevissza a színen. Elfogadható Miranda duzzogása is a Prológusban, amiért nem sikerül szép vörösre festeni a haját, ez a mozzanat abban az előadás végi pillanatban nyer indoklást, amikor a lány meglátja a Ferdinandot és vörös hajú menyasszonyát ábrázoló képet. Nem baj, ha búcsúzóul Prospero a varázspálcája eltörése helyett tudós könyvét tépi szét, ám a pálcával valaminek történnie kell, s végül a Prosperóval állandóan hadakozó Caliban töri félbe, amiért természetesen méltó büntetést kap.

Mint A vihar minden előadásában, itt is megkülönbözetett figyelmet érdemel Prospero, Ariel és Caliban értelmezése, megformálása. S ez Rusznyák Gábor rendezésének erőssége. Balázs Áron Prosperója nem csodákra képes varázsló, hanem keserű, kiégett férfi, könyvmoly, akit a vágyott bosszú sem tesz/tehet boldoggá, s úgy tér vissza az életbe, hogy tudja, semminek sincs értelme. Illetve akkor lenne, ha Ariel nem volna szellemlány. S ezért – bármennyire kedvük lenne is hozzá – nincs esélyük kapcsolatot teremteni. Ezt érzi Ariel is, akit Kokrehel Júlia természetes közvetlenséggel és melegséggel, de reménytelen vágyakozással formál meg; ez az előadás igazi, élményszámba menő színészi teljesítménye. Calibant hol kannibálnak, hol kisemmizett páriának szokták ábrázolni. Magyar Attila inkább az utóbbi, s így érthető, hogy a bosszú lehetőségét felismerve csatlakozik Stephanóhoz (Német Attila) és Trinculóhoz (Huszta Dániel).
Kétségtelen, hogy Rusznyák Gábor sajátosan értelmezi Shakespeare művét. Valóban számos helyen belepiszkált (belepiszkolt?) a szövegbe, s nem mindig okkal, bár a lokalizáló/aktualizáló szándékot nyugtáznunk kell. A számos kiváló ötlet együttese azonban egészként nem funkcionál. Akik Shakespeare-t keresik az előadásban, kevésbé lehetnek elégedettek, inkább azok örülhetnek, akik azzal a szándékkal váltanak jegyet, hogy egy kellemes színházi este részesei legyenek.

WILLIAM SHAKESPEARE: A VIHAR
(Újvidéki Színház)

Fábri Péter fordítása alapján. Díszlet-jelmez: Ignjatoviç Kristina m. v. Rendező: Rusznyák Gábor m. v.
Szereplők: Balázs Áron, Elor Emina, Kokrehel Júlia, Magyar Attila, Varga Tamás, Banka Lívia, Sirmer Zoltán, Kőrösi István, Kovács Frigyes m. v., Német Attila, Huszta Dániel, Pongó Gábor, Buza Ákos, Gombos Dániel, Raffai Ágnes, Crnkovity Gabriella, Soltis Lehel.