Csehovban tényleg rejlenek mai problémák, de nincs benne bezacskózva a jó színház instant receptje.

Mostanában többször hallottam idézni a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Fodor Géza szavait arról, hogy a Három nővért be kellene tiltani Magyarországon. Nem azért, mondta, mintha nem ez volna egyik legkedvesebb darabja, de talán eleget láttuk már, tessék továbblépni. Bár ez feltehetőleg egy kiragadott mondat, Fodor Géza tényleges problémát fogalmazott meg. Ha a színház egyetlen monopóliuma más művészetekkel szemben az egyszeriség, valóban érdemes volna több kortárs szerzőt is játszani, még ha a színház jelen-idejűsége már régóta, a rendezők színházában nem is ezen áll vagy bukik. Csehovban tényleg rejlenek mai problémák, de nincs benne bezacskózva a jó színház instant receptje. Ugyanúgy megteremtődhet Csehovból a leghalottabb színház, mint maga a feltámadás, mert egy szöveg nem önmagában jó vagy rossz, hanem attól, ha meglátjuk benne vagy belelátjuk azt a bizonyosat, ami nincsen meg semmi másban. Ha leborulunk a Három nővér nagysága előtt – nagy darab, igen, de miért is? –, abból aligha lesz izgalmas előadás. Pedig van olyan generáció, amely csak felvételről nézhet igazán megrázó Három nővért. Nagyobb a mítosz szele, mint maga a darab? De ha tényleg ilyen jól állunk Csehov-ismeretből, már ami a történetmesélést illeti, akkor talán építeni is lehet erre a tudásra.
Vidnyánszky Attila előadásában elveszhet az, aki nem ismeri a Három nővért, hiszen a darab elején Natasa és Andrej házasok, de csak később következik a lánykérés. A tűzvésszel nyit a kép, majd visszaugrunk az időben, csak a katonák kivonulása után látjuk retrospektíven a születésnapot, és ezt követi az utolsó jelenet; a szétesettség ölt így formát. Ez eddig még kevés lenne. Mindezt „megbolondítja” egy gramofon időnként felsejlő hangja, ahonnan a legőszintébb reménykedés pillanataiban szólal meg a múlt. Ez működik, mert mikor Irina utópiát, korlátlan lehetőségeket sejtve áriába fogna, megelőzi őt a (lejárt) lemez. Saját hangját hallja, amint évekkel korábban rácsodálkozik azokra a gondolatokra, amelyekről azt hitte, csak épp az imént fogalmazódtak meg benne. Vagyis bár látszólag ide-oda ugrálunk az időben, az valójában egyáltalán nem telik, tökéletesen megállt.
De maradhatunk-e egyformák ennyi időn keresztül, ha megpróbálunk is ellenállni a változásnak? Ha kétszer fogok neki ugyanannak a gondolatsornak, az ugyanazt jelenti-e még? Vidnyánszky Három nővérében a szereplők megannyi öntudatlan Krapp Beckett Az utolsó tekercséből. Meghallgatják saját hangjuk felvételét a múltból. Fel-feldereng bennük, ha nem is a tudatosság, de az érzések szintjén, hogy „ez már nem először történik”. Kevés, ha most döntenek a változás mellett, már rég abban kellene élniük. Más irodalmi hősökkel már rég Moszkvában, Eldorádóban, a lehető világok legjobbikában lenne a helyük, már rég el kellett volna érniük a napsütötte sávig, vagy épp el az imádott Moszkvából, Petuskiba… De ezek azok a helyek, ahová nem szokás eljutni. A három nővér olvasztott kockacukorból ki is rakja a Kremlt, Moszkva jelképét a falon, de mire elkészülne a mozaik, és a nővérek diadalittasan „Moszkva” kiáltásban törnének ki, a kép fele egyből le is omlik, mint Déva vára, egyetlen megrázó jelenetbe sűrítve az illúziók hamisságát.
Nemcsak a hangok felvétele pereg a gramofonon, a 2003-as zsámbéki bemutató is fel-feltűnik a falon, vissza lehet pörgetni, nem igazi, csak film. A felvétel felismerése mégis túlzottan bennfentes tudást igényel, mivel az előadás szerencsére megváltozott, most Zsámbékon sem az eredeti terében vitték színre. Hogy vajon a vetítés mennyire tudatosan reflektál egyes jelenetekre, az többszöri megnézésre derülne csak ki, mivel ez a Három nővér többszólamú előadás. Már a drámában sem kommunikálnak egymással a szereplők, mindenki csak a saját rögeszméjét hajtogatja, adekvát tehát párhuzamos történetekké alakítani, ami látszólag dialógus. Figyelmünk így mindenképpen megoszlik a széles(vásznú) színpadon, amit egyenletesen beborít a múlt ezernyi haszontalan limlomja. Miközben egyszer sem rendezik át a színpadot, a szereplők céljainak megfelelően változtat helyet a szemét. Natasa és a család harcának lényege mutatkozik meg abban a látszólag mellékes némajátékban, amikor egymás tudtán kívül harcolnak a polcok szerepéért: hogy virágot célszerű-e rajtuk tartani vagy inkább könyveket. Mindenkinek megvan a maga rögeszméje, a tárgyfelhalmozás mögött pedig ugyanaz áll, mint a gramofon tekercseinek hátterében: nem tudják kihajítani a múltat. Natasa az első jelenetben ruhát válogat a tűzvész sújtotta szegényeknek, de csak igen kevés holmiról dönt úgy, hogy az felesleges. Vidnyánszkynak kéne Tolnai Ottó a maguk tárgyaihoz mániákusan ragaszkodó, rögeszmés emberekről szóló darabjait megrendeznie. Mert bár a szereplők játékmódja pszichológiai realizmust mutat, az előadás magasabb szinteken jár, akár egy zenemű. A szimbolikus térben ruha és könyv egymás mellett szárad a kifeszített köteleken, mintegy a tudás hiábavalóságának mementójaként.
Ezek mellett az apró és pontos képek mellett, amelyek belesimulnak a részletgazdag előadásba, egy dolog akad, amiért megjegyzem magamnak ezt a zsámbéki estét. Ez pedig a Szűcs Nelli alakította Natasa alakja. Tekintve, hogy hány Három nővér-előadás volt már a világon, nem mernék megesküdni rá, hogy előzmény nélküli, de nekem mindenképp meglepő újraértelmezés. Ez a Natasa ugyanis elsősorban nem elvetemült, nem is hiú díva, hanem menthetetlenül feleség. Férjjé és feleséggé lenni a kicsinyesség netovábbja az orosz irodalomban. Ez a Natasa a maga nemében szerethető, úgy sétál a többi szereplő nagyra törő álmai között, mint Hamlet körül Rosencrantz és Guildenstern, egy személyben. Elsősorban fárasztja a többieket, kevésbé irritálja. Primitív, de a cselédekkel szembeni otromba és érzéketlen mondatai ellenére sem lesz szörnyeteg, mert nem tudatos rosszindulat vezérli. Inkább az válik hangsúlyossá, hogy ő itt a legnagyobb áldozat. Butaságában egyedül őt nem gyötri a múlt fel-felhangzó tekercseinek visszhangja, csak néha érez valami furcsa kényelmetlenséget a körülötte születő tragédiák metszéspontján állva, és észre sem veszi az előadás végén, hogy egyedül marad a házban, ahol átvette az uralmat. A nyitott falon keresztül mindenki távozik a szabadba. Talán megelégelték a várakozást? Talán rájönnek, hogy nekik is kéne tenni valamit a boldogulásukért? Egyetlen néma jelenettel keresztülhúztak négy felvonás reménytelen monologizálást? Natasa ekkor, erről még semmit sem tud.

Anton Csehov: három nővér
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház – Zsámbéki Színházi Bázis)

Díszlet: Alexander Belozub. Jelmez: V. Csolti Klára. Rendező: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Kristán Attila, Szűcs Nelli, Kacsur Andrea, Orosz Ibolya, Vass Magdolna, Kacsur András, Tóth László, Ivaskovics Viktor, Trill Zsolt, Varga József, Rácz József, Szabó Imre, Sőtér István, Orosz Melinda, Katkó Ferenc, Béres Ildikó, Ferenczi Attila.