És hogy a színház fontos az életben, mégsem maga az élet, ezt is példázza Keresztes a Három nővérrel.

Művészeti igazgatói bemutatkozását, programbeszédét Csehovval mondta el Keresztes Attila, a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának újdonsült művészeti vezetője. Ám nem a Sirállyal, ahogyan gyakran szokás, hanem a Három nővérrel, s már e darabválasztás is beszédes: nem új formák kellenek elsősorban, üzeni székfoglalójával Keresztes, hanem úrrá lenni a folyamatos Moszkvába vágyódáson; ott dolgozni, ahol éppen van az ember.
Mert Szatmárnémeti nem Moszkva, ez már első pillantásra látszik. Az anyagi és a művészi lehetőségek nyilvánvalóan szűkösebbek itt, mint a nagyobb színházakban (az ékszerdoboz szépségű szatmári színházépület is sürgős felújításra szorulna például), s ennek fényében szinte istenkísértésnek tetszik, hogy a vezetés tizenegy bemutatót tervez az évadban, éppen annyit, mint az elmúlt két szezonban összesen. „Miért mindez?” – teszik fel a kérdést a Csehov-darab szatmári változatának végén (dramaturg: Bodó A. Ottó), és a válasz, ha nem is mindig szavakkal kimondva: hogy itt, ha nem tűnik is éppen túl ésszerű vállalkozásnak, minőségi színház legyen.

És hogy a színház fontos az életben, mégsem maga az élet, ezt is példázza Keresztes a Három nővérrel. (Ebből a szempontból az előadás tulajdonképpen nézőnevelés.) A rendező a katonazene bumsztadrattáját egy utazó cirkusz trombitamuzsikájának hallja, s mintha valóban bohócok és mutatványosok játszanák Csehov művét, komédiának hangszerelve az orosz mester egyetlen olyan darabját, amelyet „drámának” nevezett. A szereplők a nővérek kivételével fehér arcfestést kaptak, s a jelmeztervező Bianca Imelda Jeremias szabályos paprikajancsinak öltöztette fel Ferapontot, két jókora piros folttal a két orcáján. Keresztes felléptet két echte bohócot is, akik kívül is, belül is vannak a történeten, de olykor a nézőkkel is interakciót kezdeményeznek, keménykalapjuk mint Vladimiré és Estragoné, szép parafrázis, eredeti rendezői áthallás Beckett darabjából, „Menjünk. És maradnak”, jut az ember eszébe. A díszlettervező Khell Zsolt, akinek szerepvállalása a produkcióban nyilvánvaló gesztus a közönség és a szakma felé egyaránt, nem illusztrációra vagy illúziókeltésre törekedett. Díszlete ugyancsak a színházias jelleget hangsúlyozza: nem fedi el a színpad hátsó, világosszürke falát és a zsinórpadlásra vezető csigalépcsőt, hanem beledolgozza a pasztell, szikár, nézni is élvezetes, sallangtalan térbe. Hasonlóképpen világosan építi fel az előadás a szereplők közötti viszonyrendszert: egyértelmű jeleket hagy ugyanis mindenki, amelyek olvasására azonban a többiek képtelenek – így helyenként groteszk színek is megvillannak.
Olajozottan, játéknyelvében csaknem teljesen egységesen működik az előadásban a szatmárnémeti társulat. Minden szereplő érzékletesen domborítja ki saját figurájának tehetetlenségét – a darab szövetében a minden szempontból idegen Natasán (Csiki Orsolya) kívül mindenki cselekvésképtelen, az egyetlen alkalommal ténylegesen aktívat, a Tuzenbachot (a szerepét kisfiús naivitásból kibontó Nagy Antal) párbajban megölő Szoljonijt (Péter Attila-Zsolt) pedig tolószékbe ülteti a rendező. A három Prozorov lány egyben három alapállást és vérmérsékletet testesít meg. Versinyin első megjelenésekor például háromféle csodálattal figyelik a férfit: Olga tudományos érdeklődéssel,

Mása félelemmel, mint aki előre érzi a sorsát, Irina pedig gyermeki rácsodálkozással. Némethy Zsuzsa Olgájának fáradó pótanya-figurája az előadás végére lassan hozzáöregszik az Andrejt kezdettől inkább koravénnek, mint tehetségesnek mutató Nagy Csongorhoz. Vencz Stella elemi erejű színpadi jelenléttel teremti meg Mása, a férjét mindjobban megunó-meggyűlölő, de elhagyni mégis képtelen nő sorsát. Varga Andrea Irinájából a sorscsapások ellenére újra és újra előtör munkálkodni igyekvő optimizmusa.
Csebutikint Bíró József játssza, egy nagy színész, vendégként, Kolozsvárról. Ha másért nem is, legalább hatalmas rutinja folytán megtehetné, hogy a produkció főszereplőjévé avassa magát. Nem teszi. Miközben Csebutikint eredeti színekkel is felruházza – soha, egyetlen Három nővérben sem láttam ennyire kézenfekvőnek, hogy Irina az ő lánya volna –, a háttérbe húzódva emeli meg a társulati összmunkát, mutat irányt az ifjú kollégáknak. A fiatal, jó erőkből álló, de láthatóan nem tökéletes formában lévő társulat játékmestereként van jelen. Nem (elsősorban) a nevét adja a Harag György Társulat új korszakának első előadásához, hanem tehetségét, tudását, tapasztalatát. Nyilvánvaló, hogy Keresztes Attila nem brillírozni, de irányt mutatni, társulatot építeni hívta. Ahogyan Tasnádi Csabát és Mohácsi Jánost is, ide, az észak-erdélyi kisvárosba, ahol Moszkva innentől kezdve nem számít.

Anton Csehov: Három nővér
(Szatmárnémeti Északi Színház
Harag György Társulat)

Fordította: Kosztolányi Dezső. Dramaturg: Bodó A. Ottó. Díszlettervező: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Rendező: Keresztes Attila.
Szereplők: Nagy Csongor, Csiki Orsolya, Némethy Zsuzsa, Vencz Stella, Varga Andrea, István István, Rappert Gábor, Nagy Antal, Péter Attila-Zsolt, Bíró József m. v., Zákány Mihály, Méhes Kati, Nagy Orbán, Gaál Gyula.