Miközben komédiába ágyazva felhelyeződik az elborzasztó végállapot, maga a színpadi megvalósítás egysíkúra sikeredik.

Elek Ferenc, Tamási Zoltán és Homonnai Katalin / Koncz Zsuzsa felvétele

Második darabja is elkészült a Pokoli kamaradarabok elnevezésű, trilógiának tervezett sorozatnak, amelynek első része, a pompás Hű, de messze van Petuski! a Debreceni Alternatív Színházi Szemle Fő-, vagyis Kreml-díjas előadása lett. Már az első rész központi témája valamiféle önsorsrontó öncsalás volt, s A színházcsináló ezt a vonalat viszi tovább, bemutatja, hogy mindez mibe is torkollik. Tamási Zoltán újabb rendezésében a könyörtelen alpáriság üli szívszorítóan nevetséges torát a végeken, ahová kiszikkadt színházcsináló érkezik, hogy hajdanvolt (és talán igaz se volt) művészi nagyságának megkeseredett szólamai közepette hatalmaskodjon a vidék bárgyú és birka népein.
Thomas Bernhard megdolgozott darabja három szereplőre redukálódik, mert Bruscon, a színházcsináló családja ugyan kikerül az előadásból, viszont a szövegeik és helyzeteik némiképp visszacsempésződnek és felosztásra kerülnek az eredeti dramaturgiához képest hangsúlyosabb alakká váló vendéglős és neje között. Tamási Zoltán maga végezte el a dramaturgiai beavatkozásokat, s a húzások mellé más (olykor publicisztikai ihletettségű) Bernhard-szövegekből is válogat. Így a színházcsináló végtelen monológja még inkább a színház csinálásának prózai titkairól, illetve a színházi alkotás hátterében pulzáló könyörtelen és kisszerű világról tudósít. A kiegészített, de monomániáját megőrző szöveg nagy erénye, hogy színházi helyzetekbe ágyazva, a szereplők viszonyaiban remek poénlehetőségeket kínál. A rendre ki is aknázott helyzeteket a közönség folyamatosan fel-felcsapó kacaja honorálja.
Az előadás atmoszférája látszólag vígjátéki. A Stúdió K színháztermében lehangoló állapotok uralkodnak. A „falförmedvény és mennyezetszörnyűség” belső tere (szintén Tamási munkája) szálfákból felhasított, nyersen kimunkált asztal- és ülőalkalmatosságokkal, valamint ócska használati tárgyakkal és egy szörnyeteg fotellel van berendezve. Maga a színpad, ahol Bruscon tervezi előadni a darabját, egy vasakból és pallókból összetákolt rettenet. „A vidék üli itt torát” – nem csak a metélttésztalevesben, de mindenben -, ahol az alakok is zombiéletre vannak kárhoztatva. Homonnai Katalin Matild vendéglősnéje siralmasan elfásult asszonyka, aki piros fazekakkal szerencsétlenkedik az oldalsó konyhai térben. Caribaldi vendéglős pedig Elek Ferenc játékában lassú észjárású, tohonya alak, aki mindent rosszul csinál, de inkább nem is csinál semmit, csak néz, mint borjú az új kapura, és lomhán lódul, ha Bruscon utasítja valamire (például, hogy a színházfüggönyt szerencsétlenkedje fel a helyére). Mikor a Színházcsináló megérkezik, a páros éppen elpihen, vagy inkább eltehénkedik a délutáni sziesztára: egyszerűen nem foglalkoztatja őket semmi, és nincs is semmiféle tennivalójuk. De Tamási Zoltán Brusconja is ideillik a röfögés szaggatta légyzümmögésbe, hiába gyalázza a körülményeket, nem bizonyítja, hogy különbet érdemelne: a hajdani színészkirály sem csinál szinte semmit. Készülődik ugyan „komédiakalapácsára”, a „gyomorszájon vágó komédiaszörnyetegére”, de jobbára csak utasításokat pattint, vodkát locsol a sörébe, magát tömjénezi, és megkeseredett életének szemszögéből fikáz le mindent és mindenkit kíméletlenül, legfőképp a színházat. Kézzel tapintható az emberi üresség: íme, mivé lett minden.

De miközben komédiába ágyazva felhelyeződik az elborzasztó végállapot, maga a színpadi megvalósítás egysíkúra sikeredik. A megcélzott világnak csupán egy rétegével szembesülünk, s a szereplők is csak a figurák egyetlen hangját tartják ki. Érzékletes a megjelenítés, jól működik a Bruscon pállottan kifakadó kesergéseire burleszkszerű szorongással és rombolással felelgető Caribaldi párosa – egy ideig. Utána azonban már csak a poénok durrogtatása működteti a színpadi világot, mert a helyzetek és hangulatok ugyanazt ragozzák tovább. Nem látni fejlődést, mert innen már nincs továbblépés, de nem villannak fel olyan érzékeny pillanatok sem, amelyek megajándékoznának ezeknek a szörnyetegeknek egy-egy emberi aspektusával. Nincs epizód, amelyben Bruscon varázsa kibomlik, nem ragyog fel mégis – ha színpadról szónokolhat – minden csalódása és kiábrándultsága ellenére a Színházcsináló valamiféle nagysága (mint Bernhardnál), a Vendéglős és Vendéglősné nem lehet mégiscsak (Bernhardtól eltérően nevekkel is felruházott) ember, hanem csak szolgalelkű Végállapot. Nem, ide már csak a mennykő érkezik, hogy minden rogyadozó maradványt végképp megsemmisítsen. A darabot záró, elementáris erővel realizálódó becsapódás nyomán Caribaldi és Matild ugyanolyan élettelenül nyúlik el, mint mielőtt Bruscon megérkezett. A Színházcsináló pedig ezúttal sem bizonyíthatott: a nagy tragédia helyett megint csak a hajdanvolt feletti kesergés marad neki.

A színházcsináló
Thomas Bernhard Györffy Miklós fordította színdarabját – egyéb idézetek felhasználásával – átdolgozta: Tamási Zoltán. Fény, hang: Fodor Gergely. A rendező munkatársa: Lippai Krisztina. Díszlet, jelmez, rendezés: Tamási Zoltán.
Szereplők: Tamási Zoltán, Elek Ferenc, Homonnai Katalin.

Stúdió K Színház, 2009. november 26.