Markó Róbert: Minden férfi és nő
A szerepösszevonások is érzékeltetik, bárki játszhat itt bárkit.
Abban, hogy Zsótér Sándor Hamletet rendez a József Attila Színházban, a címszerepben Horváth Csabával, a további szerepekben helyi erőkkel és a Fortedanse színészeivel-táncosaival, tulajdonképpen nincsen semmi meglepő. A színházba belépőt sem fogadja már figyelmeztető felirat, mint két évaddal ezelőtt Zsótér első József Attila színházi rendezése, Az öreg hölgy látogatása előtt: „Ezúttal szórakoztatásuk nagyon igényes módját választottuk; legyenek nyitottak, figyelmesek és érzékenyek az est minden pillanatában! Figyeljenek minden szóra, dalra, mozdulatra, ne lepődjenek meg a verses, énekes beszéden a megszokott kifejezési mód helyett!”. Horváth Csaba is visszatérő vendég Angyalföldön a tavalyi Éjjeli menedékhely után, ezúttal azonban színészként, nem pedig rendezőként kap szerepet.
Vagy mégis. Mert ahogyan már a színlap is ígéri, színházat látunk a színházban; a következő keretes keret ugyanis Zsótér rendezésének a kiindulópontja: a Hamlet rendezte előadást, amelyet a helsingőri udvar játszik, játssza el a Zsótér dirigálta szereplőgárda. A színlap különben nagy reményekre jogosítja a nézőt: velős szinopszist kapunk, a szereplők elhelyezésével a koncepcióban és a darab viszonyrendszerében, hogy ti. Hamlet nagyszerű színész, de bizonytalan rendező, Horatio az ő hűséges rendezőasszisztense, Gertrud egyszerre több szerep súlya alatt görnyed, Claudius könnyen kiesik a szerepéből, Polonius túljátssza azt és így tovább – pontosan, hitelesen, szabatosan. Gondolná hát az ember, hogy az előadás ott kezdődik, ahol a színlap véget ér: hogy mélységeiben nyílik meg a „Színház az egész világ” axiómája (vagy ahogy tetszik).
A fenti reményeket tovább hizlalja a díszlet. Ambrus Mária a színpad kopott fekete hátsó és oldalsó falait érintetlenül hagyta, az előszínpad bal oldalára az előadásban jelmeztárként is fungáló ruhatárat épített (mintha tényleg a színházban…).
A színészek egymáshoz képest stílusidegen megszólalásai mögött nem érezni kimondott tudatosságot, hacsak nem azt, hogy „színész benne minden férfi és nő”, és hogyan másként szólalhatna meg bárki, mint a saját hangján. Horváth Csaba csöppet sem deklamáló, természetes hangszínén intonáló Hamletje a „helsingőri darab” „rendezőjének” civil kívülállását érzékelteti, ám alakításának színpadi mesterkéletlensége sokszor megy a szöveg érthetőségének és értelmezhetőségének rovására. A szerepösszevonások is érzékeltetik, bárki játszhat itt bárkit (és talán bárhogy, bár gyönyörűen igaz a „Minden, ami túlzás”-monológ); Claudius vedlik át Fortinbrasszá, Hamlet meg atyja szellemével távozik, valamilyen király helyett ugyanolyan király, valamilyen szellem helyett ugyanolyan szellem: a nap alatt nincsen új, cseber és veder és ugyanaz a folyó – bár igaz, de régiecske szólam.
Shakespeare: Hamlet
Fordította: Nádasdy Ádám. Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Tallér Zsófia. Dramaturg: Ungár Júlia. A rendező munkatársa: Czipó Gabriella. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Krisztik Csaba, Szabó Éva, Horváth Csaba, Csórics Balázs, Ömböli Pál, Kádas József, Vándor Éva, Földeáki Nóra, Bakó Márta.
József Attila Színház, 2009. december 12.