Rhinehart nem igazi, hanem inkább divathullám hátán szörfölő bulvárlázadó, amolyan szoba-Kerouac vagy vitrin-Ginsberg.

Az igazi kultregény erőlködés nélkül lesz kultregény: nem kell senkinek, legfőképpen az írójának erőltetnie, hogy azzá váljék. Luke Rhinehart, született George Cockcroft 1971-ben megjelent A Kockavetőjének (fordította Kovács Levente, Konkrét Könyvek Kft., 2005) szinte minden során érződik, hogy írója teljesíteni akar. Ráadásul túl. Fölényesen szeretné átszállni a lécet. Ami e regénnyel éppen sikerül is neki, csak közben menthetetlenül kiderül: a léc egyáltalán nem volt magasan. Például meg sem közelítette azt a szintet, ahová J. D. Salinger ácsai helyezték a tetőgerendát 1955-ben (lásd: Raise high the roof beam, carpenters). És ha már kultregény és Salinger, akkor inkább Zabhegyező, amely még ma is kultabb a kultnál, pedig szerzője lassan félévszázada nem publikál új művet, nem ad interjút, és pereskedik, ha valaki továbbírja valamelyik sztoriját.
A Kockavető bezzeg hangosan üli diadalát: több színdarab, (ál)dokumentumfilm, televíziós sorozat is készült belőle, szerzője azt sem bánja, ha műve alapján a „dobókockalétről” újabb könyvek is íródnak. Mi vajon e több mint harminc éve tartó sikersorozat titka? Szerintem egyszerű és egyértelmű a válasz: a bevállalós szex-akciók leírásának igen szép száma. Az olvasók tekintélyes részét nem érdekli ugyanis, hogy gurítottak-e dobókockát az aktus előtt, ha anális és orális szex-jelenetek aprólékos leírásában gyönyörködtet. Mi akkor az egész történetet generáló, misztikus-racionális szellemi hintergrund, a kockavetés maga? Megmondom: ürügy. És ráadásul igen szimpla, felületes, ócska ürügy.
Az önéletrajzi (?) regény pszichiáter hőse ráun jól szituált-konszolidált amerikai értelmiségi létformájára, és életét a dobókocka gurulásának kényére-kedvére bízza. Azaz igazából mégsem, mert mindig ő választ opciókat, vagyis ő dönti el előre: ha például négyes lesz, akkor lemegy, és megerőszakolja a két emelettel lejjebb lakó barátja feleségét, ha meg, mondjuk, kettest forgat elő a vak sors, akkor fogat mos, és jól nevelten saját neje mellé bújik ágyba. A dolog persze attól válik izgalmassá, hogy akármelyik szám jön ki, a kocka parancsát teljesíteni kell, kivéve akkor, ha mégsem: például bármikor ki lehet szállni, és azt is meg lehet kérdezni a kockától, hogy folytassam-e a kockavető életformát. Amikor a főhősnek azt parancsolja a bűvös mértani test, hogy barátja feleségével eztán csak plátói viszonyt folytasson, hogy, hogy nem, a rafinált kockavető úgy intézi, hogy az erőszaktételtől csodálatosan fellelkesült asszonyka maga erőszakolja ki a testi kapcsolat beható folytatását. Így a kockahívő teljesítette a parancsot, arról meg nem tehet, hogy áthúzták a számítását.
Ha már amerikai irodalom, John Updike például többször sallangmentesen, ideológiai háttérfaksznik nélkül is gyönyörűen megírja, hogy minden férfi szeretné megkefélni a szomszédban lakó barátja feleségét. Valószínűleg okai vannak annak, hogy Rhinehart nem elégszik meg ilyen puritán, irodalmias megoldással (az egyik az, hogy nem tud jól írni). Ezért némi Zen-buddhizmussal fűszerezett pszichoterápiai zagyvalékot kever a magunk irányította istenséggé növekvő dobókocka története köré, amellyel kábé – szándéka szerint – azt az üzenetet fogalmazza meg, hogy dominánssá vált személyiségjegyeink nem engedik felszínre törni a bennünk lakozó értékes ösztönlényeket, és azért kell a kocka segítségével legyőznünk (a társadalmi szerepünkhöz igazított) személyiségünket, hogy utána végre ösztöneink szerint, kedvünkre szado-mazózzunk, szintetikus anyagokkal tudatmódosítsunk és előre eltervelten öldököljünk. Nem vagyok egy kifejezett szerelmeslektűr-habzsoló, de az intellektuális mázzal leöntött silány genyó sem tud megérinteni. Márpedig A Kockavető elolvasása után nekem úgy tűnik, hogy Rhinehart nem igazi, hanem inkább divathullám hátán szörfölő bulvárlázadó, amolyan szoba-Kerouac vagy vitrin-Ginsberg.
Arról nem is beszélve, hogy ez az opciós trükk is már igen régi. Hogy messzebb ne menjek, a mi Radnóti Miklósunk is – suliba menet – csinált magának kettőt: ha egyenesen megy tovább, feleltetik, ha viszont a járda szélén kőre lép, megússza. Nem úszta meg. Nyilván sokszor a felelést sem. Rhinehart dobókockaléte tipikus jómódú amerikai játék. De vannak olyan helyek, ahol az opciókat még ma sem az egyén köti önszántából.

2010. január 7.