Mintha a produkció alapjában véve arra szerveződött volna, hogy operetti szereppel ajándékozza meg a népszerű Stohl Andrást.

Bár Móricz Zsigmond készségesen és két verzióban is átírta színpadra 1927-es regényét, az Úri murit, ez nem volt elég az izgága utókornak. Azóta is születnek újabb és újabb változatok, mintha a színházcsinálók váltig keresnék a mű ideális színházi formáját. A legutóbbi feljegyzendő kísérlet Vidnyánszky Attila nevéhez és a debreceni Csokonai Színházhoz fűződött, most pedig a Nemzeti Színház állt elő saját változattal, amelyet dramaturgként a rendező Bezerédi Zoltán, valamint Merényi Anna és Perczel Enikő jegyez. Munkájuk nem nagyon hasonlít arra, amit Úri muri címen látni szoktunk.
Az nem különösebben meglepő, hogy zenés egésszé avanzsált a darab. Végtére is ahol ráérő magyar urak végeláthatatlanul mulatéroznak a Berettyó partján (amerre Szatory Dávid Fancsali szomszédként türelmesen pecázik), ott helye van cigánynak, nótának, dáridónak, népdalnak. Kovács Márton vezetésével helye van a vonósbrigádnak is a színpad el-elsüllyedő elején. Az már inkább zavarba ejtő, hogy Szakhmáry Zoltán mintha egy híján húsz lenne a sok tizenkilenc között. Ebben az előadásban jószerével csak Szakhmáry felesége utal arra a második rész végefelé, hogy főhősünknek érdemleges ambíciói vannak. László Zsolt némiképp fanyalgó arckifejezéssel – és a csizmáján művészien odakent sárral – úgy olvad bele a söröző-kocsmázó férfitársaságba, mintha soha eszébe nem jutott volna mintagazdasággal, munkával és példamutatással kiválni a többiek közül.
Konfrontációja közegével és asszonyával sima nőüggyé devalválódik, ráadásul még ezt is lefokozza a rendezés avval, hogy Rozikát jobbára ágyjelenetekbe ágyazza bele. Ez kínosan egyértelműsíti Szakhmáry és Rozika viszonyát. Mintha csupán úgy és ott lenne dolga, szerepe ennek a kislánynak: pendelyben a nyoszolyán. Hogy mégis megérezzük Rozika elementáris erejét és vonzását, az Martinovics Dorinának köszönhető. Elfogulatlan természetessége, mesterkéletlen bája sokat segít rajtunk és nemkülönben László Zsolton. Ezt a női bűbájt persze nem überelheti a Schell Judit játszotta Rhédey Eszter, akinek itt ugyancsak össze kellett húznia magát. Szigorúan, szálkásan, élő szemrehányásként érkezik, és egyetlen, kétségbeesett hisztibe torkolló veszekedést prezentál. S minthogy ez keveset árul el a házaspár kapcsolatának mélységeiről és korlátairól, így végül Szakhmárynak az egyik nőhöz való viszonya éppúgy árnyalatlan marad, mint a másikhoz.

 

Schell Judit, László Zsolt / Schiller Kata felvétele

Mármost ha nélkülöznünk kell a főszereplő reformeri hevületét, és nincs bizonytalankodó szerelmi érzemény meg hosszasan vergődő kifeszülés a két nő között, akkor az a kérdés, hogy mi marad nekünk – László Zsoltról nem is beszélve! – az előadás majd’ három órájára. Az úri muri. Elhúzódóan, egy helyben topogóan, dinamikájában nem túl változatosan. Mintha a produkció alapjában véve arra szerveződött volna, hogy operetti szereppel ajándékozza meg a népszerű Stohl Andrást, aki Csörgheő Csuli vezérségét, vagányságát, bunkóságát, vidámságát, bánatát nagy vehemenciával és komplikálatlan színészi nekibuzdulással tárja elénk. Ha körülnéz Stohl a színpadon, akár a János vitéz első felvonásában is érezheti magát a díszletben, oly nehéz megkülönböztetni egymástól a (színpadi) nádat és a (színpadi) búzát. Nem csoda, ha mindjárt magához ragadja a kezdeményezést. Ő a vezérkan ebben a seregletben, talán ezért tűnik úgy, hogy a legmélyebb rokonszenv az elpusztult nagy kanhoz fűzi. (Őrült dolog egy állatot úgy kezelni, mint egy embert – mondja valaki, amikor a Csörgheő gazda a disznaját gyászolja.) De nem is könnyű becsülnivalót találni itt az emberekben. Láthatjuk: nem sok jót várhatunk tőlük, és jaj annak az országnak, amelyiknek rajtuk áll vagy bukik a sorsa.

Mindenesetre markáns alakokból áll össze a színpadi tabló. Hollósi Frigyes Borbírója szívszorítóan él át ötpercenként egy-egy megaláztatást. Kulka János Lekenczey Mukija ravaszul és sunyin alkalmazkodó, de egy-egy hajsimító mozdulatán átüt az értelmiségi zavara. Hevér Gábor népszínműi kedélyt hoz Igazmondó Pistaként. Szép a Garas Dezső tüchtig betétje Lefkovits zsidó képében.
Amikor az ízlésesen és kulturáltan semmitmondó előadás végén felsorakoznak a szereplők a tapsnál, nem sok hiányzik, hogy elénekeljék a Sárga liliomot. Vagyis hát: de igen, sok hiányzik.

Móricz Zsigmond: Úri muri (Nemzeti Színház)
Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Cselényi Nóra. Dramaturg: Merényi Anna, Perczel Enikő. Zeneszerző: Kovács Márton.
Koreográfus: Diószegi László. Mozgás: Gyöngyösi Tamás. Világítás: Bányai Tamás. Video: Juhász András. A rendező munkatársa: Herpai Rita. Rendező: Bezerédi Zoltán.
Szereplők: László Zsolt, Schell Judit, Stohl András, Bánfalvi Eszter, Martinovics Dorina, Lukáts Andor m.v., Kulka János, Hollósi Frigyes, Hevér Gábor, Garas Dezső, Szikszai Rémusz m.v., Fehér Tibor e.h., Manases István m.v., Szatory Dávid e.h., Újvári Zoltán, Előd Álmos, Farkas Dénes e.h., Gáspár Kata, Fosztó András, Dénes Zsolt, Radnay Csilla, Kis-Kovács Luca, Hollai Anna, Mezei Lajos, Kovács Márton / Lázár Zsigmond, Bori Ádám András / Bujtás Ákos, Bezerédi Bendegúz / Gerő Bence, Vida Sára / Zóka Jozefina; zenekar: Kovács Márton, Lázár Zsigmond, Salamon Beáta, Mohácsy Albert, Papp Endre, Rozs Tamás.

2010. január. 15.