Kidobtuk, ki mit játsszon, milyen zene legyen alatta, improvizatív szöveg hangozzék el, vagy esetleg francia társalgási dráma.

– A Kockavető hőse, Luke Rhinehart a regényben és a belőle készült színdarabban a dobókocka szeszélyére bízza az életét. Felmerült benned, hogy te is kipróbálod a „kockamódszert” a magánéletedben?
– Folyamatosan felmerült bennünk a próbák közben, de bevallom, én nem kezdtem el kockázni. Viktor viszont igen. (Bodó Viktor, az előadás rendezője – a szerk.) Nekem annyira nem volt szimpatikus, hogy ki akarjam próbálni élesben.
– Elárulod, hogy Bodó Viktor mennyire ment bele?
– Ő sem kemény opciókkal játszott. Például: ha barátok, társulati tagok között valaki hatost gurít, akkor egy évig minden hónapban adnia kell valakinek egy hasznos könyvet. Aztán a következő évben fordítva. Szóval, ilyen játékosan próbáltuk ki. A durva opciók, hogy egy-egy számra elhagyod a családodat, a szakmádat, a regényben is csak később jönnek elő.
– Hogyan lehet hitelesen eljátszani Luke Rhinehart-ot, ha nem szimpatikus a módszere.
– A szerep nem a kockamódszerről, hanem azokról a helyzetekről szól, amelyekben a figura megnyilvánul. Luke a szakmájában és a magánéletében is mély válságban van, amelyből jó ideje nem tud kilábalni. Öngyilkos akar lenni. Ebben a helyzetben már inkább van kedve az embernek meglökni a kockát.
– Én a kockát egy igen gyengécske ürügynek tartom, amely kapcsán mindig tovább lehet fűzni a történetet. Szerintem a regény is addig jó, amíg nem jelenik meg benne, illetve nem erőltetődik bele ez a kocka dolog. Ráadásul hamisságot, csúsztatást is érzek: ugyanis akármilyen kemények az opciók, mégis mindegyiket a kockavető maga találja ki magának. Úgy láttam, az előadásnak is az első félórája a lehengerlően pergő, tehetséges, utána megjelenik a kocka és vele a gondok. De ha nincs igazam, és ürügynél mégis több, akkor mi a kockamotívum? Valaminek a metaforája talán?
– Elmentem két pszichiáterhez is, hogy beszélgessünk erről. Két homlokegyenest eltérő véleményt kaptam tőlük. Az egyik szerint ez az egész a felelősség letételének a lehetőségéről szól. Mostantól nem én döntöm el, mi történik velem, hanem ez a kis tárgy. Ő lép Isten helyébe, ő uralkodik felettem. Én adom meg ugyan az opciókat, de ő dönt, és utána feltartom a kezemet, és azt mondom: nem én, hanem ő döntötte el, hogy meg kell erőszakolnom a barátom feleségét. A másik pszichiáter nem a felelősségtől való megszabadulásról beszélt. Szerinte korunk legáltalánosabb alapélménye a bizonytalanság. Nem tudjuk, mi lesz holnap, nem tudjuk, mit hoz a következő pillanat, kiszolgáltatottnak és bizonytalannak érezzük magunkat. Ha az ember meghatároz hat opciót, akkor a végtelent leszűkíti hatra. Ez már önmagában egy védelem. Még mindig a véletlen dönt, de én mondtam meg, hogy ebből a hatból döntsön. Abban mindketten egyetértettek, hogy a kockajátékban félelem és védekezés van. Az ember valahogy be akar menekülni a kocka árnyékába.

 

Schiller Kata felvétele

– De ha közben sikerül felszabadítania a személyiségét a konvenciók alól, akkor jobb, ha a környezete kezd el gyorsan védekezni őellene. Arra gondolok például, hogy a regényben a kocka azt parancsolja Luke-nak, ölje meg az egyik páciensét, és a pszichiáter Rhinehart az önfelszabadítása céljából ezt meg is teszi. Ez lenne az előadás üzenete? Fel kell szabadítanunk az ösztöneinket a konvenciók elnyomása alól?

– Sem a regény, sem az előadás nem ad választ, hanem csak kérdéseket fogalmaz meg. És lehet a válaszon gondolkodni.
– A rendező és az átiratot készítő Vinnai András mégis levon egyfajta konklúziót, mert az előadás végén Oboko, a titokzatos istenség megmenti Luke életét, visszaveszi tőle a kockát, és azt mondja neki: haladj inkább mégis az árral!
– Ezzel igazából az előadást zártuk le, nem a kérdést.
– A regényt alaposan ismered, pszichiátertől kértél szakvéleményt, a színészi technikád, a testi-lelki jelenléted, a felkészültséged az előadáson példamutató. Ez elsősorban a saját igényességed, alaposságod eredménye, vagy inkább a „Bodó-módszer” hatása. Úgy hírlik, a rendező-társulatvezető sem önmagát, sem a munkatársait nem kíméli, ha művészi célokról van szó.
– A felkészültséget a munkamódszerünk is megköveteli, de én magam is igénylem. A múlt évad elején például elkezdtünk egy munkát, amelynek folytatását Viktor kifejezetten ambicionálja. Szereptanulmányt kellett csinálnunk egy általunk kiválasztott emberről. Írott, alapos mélyinterjút készítettünk vele, gyerekkorától napjainkig dokumentációt, leírásokat, naplórészleteket kellett szereznünk tőle, továbbá fényképeket róla, hogy ha el kell játszanunk az illetőt, össze lehessen hasonlítani a képével. Hanganyagot is felvettünk, hogy hallani is lehessen a hangját. Ezzel gyakorolni lehet, hogyan kell egy személyiséget megfigyelni, feltérképezni. Az ilyesmi a Szputnyikban létező elvárás. A Bérháztörténetekben például eleinte úgy volt, hogy majd meghal benne egy ember, és halottszállítók fogják elszállítani. Ezért elmentünk temetőkbe igazi halottszállítókkal beszélgetni, interjúkat is készítettünk velük. Az egyébként mindig felszabadító része a munkának, amikor kiszabadulunk a színházból; nem jeleneten, szövegen görcsölünk, hanem kimegyünk oda, ahol valójában megvan, amit keresünk.
– Térjünk vissza még egy kicsit a kockához! A véletlenre bízni, hogy milyen helyzet alakuljon ki a következő pillanatban, ez talán nem is annyira az életre, hanem inkább a kortárs színház szerkesztési elveire hasonlít. Van valami közös a kockavetésben és a színházfelfogásotokban?
– Olyannyira, hogy a legelején kockavetéssel próbáltuk eldönteni, milyen előadás szülessen. Az volt ugyanis az egyik tervvariáció, hogy az előadás a kocka döntéseit modellálja majd, legalábbis ezt a látszatot akartuk kelteni. Volt úgy, hogy a kockára bíztuk, döntse el, milyen műfajú legyen a következő jelenet. Kijött, hogy kínai opera. Milyen legyen a jelmez? Opciónak felírtunk agyament ötleteket is, így kijött, hogy palacsintában legyenek a szereplők. Kidobtuk, ki mit játsszon, milyen zene legyen alatta, improvizatív szöveg hangozzék el, vagy esetleg francia társalgási dráma. Legalább három-négy jelenetvariációt dobtunk ki kockával, de ezek végül is nem készültek el.
– Az esetleges kockavetésektől eltekintve, egy-egy előadásotok mennyire közös munka eredménye? Bodó Viktor igényli a színészek kreatív együttműködését, netán a szöveget is alakítjátok közösen?
– Igényli a partnerséget. Volt olyan elképzelés is, hogy a regényből csak bizonyos helyzeteket emelünk ki, és azokra improvizálunk. De aztán Vinnai András felkérést kapott, hogy egyes jeleneteket írjon meg, és végül az lett, hogy a szöveg több mint kilencven százalékát ő állította össze. Kiegészítve persze Viktor ötleteivel és a társulat improvizációival.
– Akárhogy alakult ki, azt gondolom, ez az előadás számodra egy jutalomjáték. Egy sereg jó képességedet meg tudod mutatni, és bár igencsak nincs könnyű dolgod, de nagy energiával, magabiztosan veszed az akadályokat. Te hogy érzed?
– Az első perctől kezdve nagyon örülök neki. A felkészülés alatt volt minden: sok-sok mélypont és nagy lelkesedés. Most leginkább azt érzem, hogy még nagyon hosszú ideig lesz dolgom a szereppel, mert olyan feladatokkal van tele, amelyeket jelen pillanatban még nem tudok úgy megoldani, ahogy szeretném. Szerencse, ha ezeket a néző nem látja. Én viszont tudom, mik azok az általunk kimondott célok, amelyeket még nem teljesítettem.

2010. január 23.