Emma Dante a kilátástalanságból teremt újabb és újabb műveket. Nem ritka, hogy munkatársaival bezárkózik a színház épületébe a maffia vagy a városi rendőrség váratlan támadása elől – mindkettő mindennapos jelenség Szicíliában.

Emma Dante, a jelenlegi olasz színházi élet egyik legmarkánsabb személyisége, mint annyi kortársa, színészként kezdte pályafutását, majd hamarosan a rendezés felé orientálódott. Többnyire maga írja előadásai szövegkönyvét, bár legutóbb regényben tárta olvasói elé mondanivalóját. Életműve tehát mint dramaturgiai teljesítmény is értékelhető, s e szerencsés együttállásnak köszönhetően színpadi munkáit is könnyebben közelíthetjük meg és elemezhetjük.
Szicíliai származása alapvetően meghatározza munkásságát. Majd’ minden alkotása ebből az élményből táplálkozik, s visszatükrözi azt, ami Európa egyik legproblematikusabb régiójában mindennapi tapasztalatként rá zúdul.
1999-ben néhány színiakadémiai színész és rendező kollégájával alapította meg Palermóban a Sud Costa Occidentale elnevezésű, azóta is működő társulatot, s mivel a hivatásos színházak kevés teret kínálnak a kísérletezésre, a fiatal olasz színházi embereknek szinte ez az egyetlen lehetőségük a folyamatos munkára.
A palermói városvezetés, bár a leendő polgármesterek szlogenként szívesen tűzik választási zászlójukra a kultúra támogatását, keveset törődik a színház ügyével. Évek munkája szükséges ahhoz, hogy elkötelezett színházi emberek használhatóvá tegyenek egy-egy, a történelmi időkből fennmaradt színházépületet. Nem a helyhiány az oka annak, ha Emma Dante és kollégái számos fesztiválgyőzelem és külföldi elismerés ellenére mindennapi megélhetési gondokkal küszködnek. Ennek ellenére folyamatosan próbálnak, s általában hat hónapot szánnak egy-egy előadás előkészítésére. Munkájuk óriási eredménye, hogy színházi fesztivál született Palermóban, továbbá hogy a városvezetés felújított egy templomromot, melyben kulturális központ működik Montevergini néven (benne a Sud Costa Occidentale is helyet kapott), s egyáltalán, hogy e déli régió figyelmet szentel a kísérleti színháznak és egy nonprofit társulatnak. Szicília e szegletében a társadalmi viszonyok – nevezhetjük társadalmi közönynek is – nem kedveznek a kulturális újjászületésnek.
Emma Dante a kilátástalanságból teremt újabb és újabb műveket. Nem ritka, hogy munkatársaival bezárkózik a színház épületébe a maffia vagy a városi rendőrség váratlan támadása elől – mindkettő mindennapos jelenség Szicíliában. Színtársulatának alapítólevelében megfogalmazza, hogy számára a színház olyan közeg, mely az adott eseményeknek megfelelően rugalmasan tágul vagy szűkül, de mindig kész a közvetlen kapcsolatra, s értelmet ad az intellektuális szabadságnak. Kísérleteik kiindulópontja az emberi rossz, az emberi bűn, amit a színésznek szeretetté kell átalakítania, s ekként, egész lényével alátámasztva kell a nézőnek felkínálnia. Nem a végeredmény, az Előadás számít igazán, hanem az út, a keresés, hiszen a létrejött produkció a hazugság egy formája, a valóság paradox kifejezése, a színész pedig maga a Hazug, akinek a feladata a provokálás: olyan trauma kiváltása, melyben a szépség és a borzalom egyszerre mutatkozik meg. A mai olasz színházi világban ritkaságszámba megy az ilyen határozott művészi állásfoglalás.
Az 1967-ben született Emma Dante megnyert minden díjat, amit kezdő rendezőként megnyerhetett: 2000-ben Shownonprofit-díjjal jutalmazták, 2001-ben Lo Straniero-díjat kapott, ezt követte 2002-ben és 2003-ban az Ubu-díj, majd 2004-ben a Gassman- és a Critica Anct-díj.
Minden munkájának szicíliai gyökerei vannak. Műveinek témája a család, az egymásrautaltság, a fiatal generációk megkésettsége. Ez utóbbi Olaszország déli részén a ma felnövő nemzedékek alapélménye, ami abból adódik, hogy bár a keresetek alacsonyabbak, a családok gyakran három generáción át együtt maradnak, s a négy-öt fizetés és nyugdíj összeadódva eltartja a fiatalokat. A nagycsalád mikrokozmoszában folytatott kényelmes, küzdelmek és vérbeli élettapasztalat nélküli lét börtönéről szól a Festino (Ünnep) című előadása.
A felnőtté válás, annak lehetetlensége és fájdalma a témája a La scimiának (A majom) is. A dráma alapja Tommaso Landolfi Le due zitelle (A két vénlány) című kisregénye, mely vizuális prózai szövegével valósággal megbabonázta Dantét. A történet egy katolikus-kispolgári családban játszódik, amelyben a képmutatás a legerősebb, legösztönösebb életfunkciót is lebénítja, és sötét, kilátástalan élethelyzetekre kárhoztatja az anyát és két leányát. Az eseményeket Padre Tostini, a hagyományt, a vakhitet és a dogmát megtestesítő pap mozgatja, s e kábult világ falait az új eszméket hirdető reformer Padre Alessio sem képes áttörni. A címszereplő „majomra”, az ösztönvilágot szimbolizáló fiatal, életteli férfira, Tombóra a két lány s a papok mondják ki a halálos ítéletet; haláltusája gyomorforgató. Dante költői szimbólumokkal átitatott előadása olyan egzisztenciális kérdéseket tárgyal, mint a bűn, a hűség, a társadalmi konvenciók és a félelem valami nálunk hatalmasabb erőtől.
Irodalomkritikusok szerint Dante eddigi főműve A szicíliai család trilógiájának három darabja (Carnezzeria [Húsosságok], mPalermu [Palermóm], Vita mia [Életem]). Míg a La scimia elsősorban előadásként él a köztudatban, ez utóbbiakat mint szöveget is érdemes elemezni. Pirandello még az egységes olasz nyelven írta darabjait, napjainkban azonban annak ellenére, hogy a közönség egy része nem érti, újra divatba jött a különböző helyi tájszólások színpadi megszólaltatása. Emma Dante figurái elképzelhetetlenek a hozzájuk tartozó szicíliai tájszólás nélkül, ebben a közegben s ebben a nyelvben élnek. Ez az írás- és ábrázolásmód európai különlegesség. A mű másik legfontosabb dramaturgiai vonása az időkezelés: A szicíliai család trilógiája nem hagyományos krónika, inkább olyan történet nélküli elbeszélés, mely megállítja s kimerevíti a pillanatot. Olyan állapotrajz, amelyben a kiindulási helyzet és a végállapot nem sokban tér el egymástól, az alaphelyzetben benne van a fejlődés lehetősége, s a feszültség vagy kirobban, vagy sem.
A Húsosságok, a trilógia legjellegzetesebb, legtöbbet idézett darabja olyan család története, melyet „beteges viszonyok, hisztérikus és bénító menekülések, füstszag és állott levegő” jellemeznek. A látszólag játékos szertartás lényege a nő feloldozása a bűn alól, a család becsületének megőrzése, az eltévedt bárány megtérítése. Nina terhes. Szíve elvész a hatalmas testben, melyet a fájdalom és a bűn deformált. Magán hordja a bélyeget. A felpuffadt has, a beteljesedett sors, mely körül a cselekmény zajlik, feldühíti, s tehetetlen dühre gerjeszti Nina három fivérét, akik képtelenek a megértésre.
Nina kilenc hónapos pocakjával hófehér tüllruhában bukdácsol a téren és időn kívüli, lecsupaszított színpadon. Három fivére, Paride, Toruccio és Ignazio kísérik, akik megígérték, hogy férjhez adják, s ezáltal kiköszörülik a családjuk becsületén esett csorbát. Cselekedeteiket a tradíciók és a keresztény kultúrkör befolyásolják, jellemük azonban primitívebb annál, amit a szituáció megoldása megkövetelne. Misét rögtönöznek, mely előrevetíti Nina esküvőjét, s a lányt mint áldozati bárányt jeleníti meg. Míg a vőlegényt várják, felidézik a gyermekkori emlékeket, fényképeket nézegetnek, míg rátalálnak egy régi képre. A képen Ignazio női ruhában feszít, ami hosszú és ádáz vitákat indukál a fivérek szexuális hovatartozásáról. Nina élete háttérbe szorul a férfiak hatalmi törekvéseivel szemben. Lassacskán mindhárom fivér felveszi saját életének fonalát. Útnak indulnak, Ninát menyasszonyi fátylánál fogva egy fához szögezik, s a lány ott marad, késlekedő hitvesére várakozva, mindvégig bízva a hagyomány erejében és fivérei ígéretében. A darab legmozgalmasabb pontján Nina pocakja életre kel, ide-oda taszítja a lányt a színpadon: a gyermek meg akar születni, de ő megálljt parancsol a természetnek. Valahogy így vannak a fivérek is kishúgukkal: szórakoztatja őket, amikor Nina kifesti magát, és óriási pocakja ellenére mint vonzó kéjnő jelenik meg – egyszerre testesítve meg az anyát, a madonnát és a szajhát –, de a játékon túl a női teljesség nem oly vonzó számukra, hogy életük szerves részévé váljon. Mint látható, Emma Dante egyszerű témákat felvető világa alapvetően szimbólumokból, mélyre hatoló költői képekből táplálkozik.
A trilógia további darabjai, az Életem és a Palermóm is hasonló rendezési és térszervezési elvekre épülnek. Az Életem előadásában a tér csaknem üres, a szín előterében egy ravatal áll, mely oltár is egyben: az élet, a halál, a kezdet és a vég szimbóluma. A színen az Anya, szoros szimbiózisban három Fiával – a beérkező nézőket zavarba ejtheti, hogy egy intim családi együttlétbe csöppennek. Az alaphelyzet itt is a várakozás: a legkisebb fiú haldoklik. A családi viselkedés Szicíliában honos sztereotip formáira jellemző, hogy az Anya arra tanítja Fiait, elégedjenek meg azzal, amijük van, és ne keressenek saját határaikat meghaladó magatartásformákat. Az Anya, a Természet, az Életbölcsesség és az Élet forrása magától értetődő egyszerűséggel készíti fel fiát a halálra, az elviselhetetlent is igyekszik elviselhetővé tenni. „Életem, vérem” – így szólítják a szicíliai anyák gyermekeiket, s Dante gyönyörű élethimnuszban fogalmazza meg az anyaság minden gyötrelmét. A Fiú meghal a ravatalon, majd öccsei szeretete által még egyszer, utoljára furcsa életre kel, kísérteties táncot jár, hogy végül újra mozdulatlanságba dermedjen. Az előadásban három szín, a fehér, a fekete és a vörös dominál, a rendező caravaggiói ihletettségű képeket kombinál, amelyekben a fények és az árnyékok tökéletes összhangot alkotnak.
A Palermóm-ban a szegénységet, a frusztrációkat és a soha meg nem valósult, hamvukba holt vágyakat fogalmazza meg Dante egy végtelenül lecsupaszított, sötétségbe burkolózott színpadon, amelyen a cselekvések magának az életnek a minduntalan ismétlődő rítusai: öltözések-vetkőzések, elindulások-hazatérések.
Legutóbbi alkotása, a Cani di bancata (Kolduló kutyák) a maffia hatalmának mai napig veszélyes témáját állítja középpontba. Véglényszerű, állati primitívségben tengődő bűnözők az előadás szereplői, akik mint kóbor kutyák a piacokon, a pult alatt várják a nekik dobott koncot, ezáltal az élősködés szimbólumai. A főszereplő, Mammasantissima a maffia megtestesítője – Dante szerint ugyanis a maffia nőnemű, nevel, táplál, véd, beilleszti fiait a társadalomba, őrködik a házi tűzhely és a családi hagyományok felett, így a XXI. századi tízparancsolat újraalkotója. Dante elsődleges célja nem az öldöklés, a vérengzés és az erőszak megjelenítése. A költői szimbólumok a maffia legjellegzetesebb vonásaira mutatnak rá; arra, hogyan hálóz be a maga aggasztó látszatbékésségével csendesen mindent, a legfelső politikai és pénzügyi körökig s a leg- nagyobb társadalmi projektekig – szemétszállítás, környezetszennyezés, a globális felmelegedés elleni harc –, hogyan épül be a társadalmi intézményekbe, az iparba, a kórházakba, a nemzetközi drogkereskedelembe s ezáltal a mindennapi életbe.
Mammasantissima az ünnepi vacsorák alkalmával fehér tüllruhában, a menyasszony és a madonna megtestesítőjeként van jelen a színpadon, a hétköznapi parancsosztáskor azonban feketébe bújik. Az alapmotívum, amely köré az események csoportosulnak: az utolsó vacsora, az osztozkodás, a parancskiosztás, a javak feldarabolása és szétosztása. Ebben a családban mindenki női kalapban jár: a kalap a kaméleontermészetnek, a maffia állandó metamorfózisának a szimbóluma, elfedi a szemet, a férfi- és női arcvonások közti különbségeket. Az előadás legfontosabb képei a fehér terített asztal, mely Mammasantissima uszályából nő ki, s a színes kalapok, amelyeket a maffiózók hordanak. Az események elindítója, az egyszerű vasutas Liborio rövidlátóként tolatás közben elgázol egy családtagot (akit a fivérek amúgy is el akarnak tenni láb alól), ezáltal része lesz egy titoknak, s a mindent bedaráló gépezet magával sodorja. Befogadja a család, s ezáltal addig ismeretlen mélységek nyílnak meg előtte. Mint minden fiúnak, neki is Mammasantissima elé kell járulnia kézcsókra, s fel kell esküdnie „az Atya, az Anya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. Ez az új imafordulat a darab visszatérő motívuma. A család tagjai a társadalom legalacsonyabb és legmagasabb régióiba egyaránt befészkelik magukat. Egyikőjük, aki a new economy szakértőjévé vált, kijelenti: a gazdaság immár ők maguk, s ahelyett, hogy százalékot kérnének a vállalatoktól, nagyobb összegeket kölcsönöznek nekik, s amikor azok nem tudnak fizetni, minden az ő kezükbe kerül. Felügyelik a szemétszállítást, a hőerőműveket, a régóta tervezett, de még meg nem épült messinai hidat és a kórházakat. Újságokat vásárolnak, s az Anya gondosan figyelmezteti fiait, hogy a jövő legnagyobb biznisze az ivóvíz. A finálé sötét vízió az ország jövőjéről: a hatalom birtokosai közösen onanizálnak egy szétszaggatott Olaszország-térkép előtt, miközben Mammasantissima a hátukra írja: „Én, Anya, rátok bízom Itáliát.” Az előadás markáns ítélet egy olyan színházi kultúrában, amely nem szokott hozzá ehhez a stílushoz, s amelyben az elhallgatás megmérgezi mind a politikai, mind a kulturális gondolkodást, és befészkeli magát a legintimebb emberi viszonyokba.

Felhasznált irodalom: Rodolfo di Giammarco: Io siciliana vi dico che la mafia ? donna (Én, szicíliai mondom, hogy a maffia nőnemű). La Repubblica, 2006/10.; Emma Dante: Costa Sud Occidentale. Alapító Okirat. 1999; Emma Dante: Carnezzeria. Fazi Editore, Roma, 2007; Francesco Fantauzzi: Gracias a la vida (Köszönet az életért). Drammaturgia, 2006/2.