Nem jön létre az az eredeti, jelentést teremteni is képes forma, mely meggyőzően válthatná fel a hagyományos interpretációt.

Segismundo szemünk elé táruló börtöne leginkább terepasztalra emlékeztet. Mintha a világ, melyből a trónörököst kizárták, kicsinyített, mesés formában lenne jelen az életében. Dombocskák, erdők, emberek e játékvilág részei. De maguk a később megjelenő emberek is játszanak: Basilio és Clotaldo például látványos műszakállat viselnek, s amikor végül Segismundóból király lesz, meg is örökli apja műszakállát. Mondanom sem kell, a korona is papírból van. A Kamra Kovács Dániel rendezte előadásában sokkal inkább játéknak, mintsem álomnak tűnik az élet.
Kovács Dániel Mester Yvonne nyersfordítását használta az előadás alapjául – azt, amelyből néhány éve Térey János műfordítása is készült. A Várady Zsuzsa és a rendező által készített szövegkönyv azonban még csak nem is emlékeztet Térey verziójára. (Bárki meggyőződhet erről, aki megveszi a frappáns ötlettel CD-vé alakított műsorfüzetet, melyben számos kép, előadásrészlet, Calderónról szóló írás mellett mindhárom szövegváltozat – illetve az alighanem legtöbbünk által ismert, Jékely Zoltán-féle fordítás is – megtalálható, éppúgy, mint a spanyol nyelvű eredeti.)
Az előadás szövegkönyve nélkülözi a szépen csengő rímeket, a Calderónra jellemző zeneiséget, s jelentősen kurtítja a hosszú monológokat és dialógusokat. Kétségtelenül könnyebben befogadható szöveg jön így létre, ám számos árnyalat, szín elvész. Azáltal ugyanis, hogy a szövegből kiesnek a hosszú tépelődések, a gondolkodás folyamatát vagy éppen a lélek gyötrődését tükröző monológok és dialógusok, nem csupán a mű gondolati magva sérül, hanem maguk a karakterek is sokat egyszerűsödnek. Rosaura a talpraesett vígjátéki Shakespeare-hősnőkre hasonlít inkább, mintsem a mérhetetlen szenvedélyében mindenen keresztülgázoló, vonzó-taszító amazonra; Clotaldo elmélet és gyakorlat, a tisztesség diktálta szabályok és az élet által rákényszerített helyzetek ellentmondásaival viaskodó alakjából egy aggályoskodó öregúr marad; Clarinnak inkább pofátlansága és haszonlesése lesz hangsúlyos, mintsem konfliktuskerülő kívülállása (melybe annak rendje és módja szerint bele is hal); Basilio király nem járhatja be azt az érzelmi-indulati ívet, ami a történetből következne; Astolfo és Etrella pedig vázlatok maradnak csupán. S természetesen Segismundo váltásai, ráébredései, reakciói is jóval gyorsabbnak, szeszélyesebbnek, kiszámíthatatlanabbnak tűnnek így.

 

Pelsőczy Réka és Keresztes Tamás / Schiller Kata felvétele

Mindez önmagában természetesen nem baj – már csak azért sem, mert bármennyire gazdag, költői, izgalmas dráma is Az élet álom, voltaképpen mégiscsak egy életérzés lenyomata. Ez az életérzés pedig nem feltétlenül felel meg egy ismerős, aktuális életérzésnek, következésképpen helyettesíthető, felcserélhető. S járhatónak tűnő út az álom helyébe a játékot illeszteni, hiszen mindkettő utal a valóság tünékenységére, megfoghatatlanságára, az élet átláthatatlanságára. Csak míg az előbbi komoly-poétikus, az utóbbi játékos-ironikus nézőpontot feltételez. Így aztán a behelyettesítés tétje jobbára az, sikerül-e a gazdag calderóni poézis helyébe sokszínű, csillogó, humorában is friss, invenciózus színpadi formát állítani. Ez a forma azonban nem születik meg a Kamra színpadán.

Nem mintha Kovács Dánielnek nem lennének frappáns ötletei. Ilyen a már említett terepasztal, mely ugyan vissza-visszatérő eleme az előadásnak (a torony, melybe végül a szabadító katonákat zárják is a makettvilág része lesz), de sem újabb jelentéssel nem bővül a játék során, sem újabb és újabb ötletek nem kapcsolódnak hozzá. Egyes frappáns játékötletek (pl. Astolfo vetítése, melynek során Rosaura felettébb eleven képe is megjelenik, vagy a káosz akusztikus megteremtése) pedig elszigeteltek maradnak. Néhány elemében (a már említett műszakállak és papírkoronák, vagy a fejre húzott harisnya, a kavicshajigálás stb.) olyas fajta diákszínházi formához közelít az előadás, melyet sem a maga tradicionális formájában nem vállal fel, sem eredeti ötletekkel nem alakít át markánsan új formává. Néhány – valószínűleg pragmatikus okokból következő – játékötlet pedig egyszerűen sutának tűnik (ilyen például a „csuklyás” szabadítók kara). Furcsa, de az előadás legsikerültebbnek érződő jelenetei talán éppen a leginkább tradicionális módon megvalósítottak: a kép körül bonyolódó Rosaura-Astolfo-Estrella dialógusból például a rendező felettébb hatásosan bont ki egy kortársi értelmezésű szerelmi háromszöget. Ennél valamivel többet is nyújt a zárlat, amely pontosan érzékelteti a happy end illuzórikus voltát, de ezt nem realisztikus eszközökkel, hanem túlzó, ironikus gesztusokkal teszi. Ez talán járható út lehetett volna az előadás egészében – ám ehhez sokkal több ötlet, invenció szükségeltetett volna. Így viszont a színészek a legtöbb jelenetben jobbára azt játsszák el, ami a calderóni figurákból megmaradt: Takátsy Péter (Astolfo) a hűtlen despotát, Pelsőczy Réka (Estrella) a míszen utálkozó dámát, Mészáros Béla (Clarin) a haszonleső pojácát, Elek Ferenc (Clotaldo) a cselekvésképtelen fontoskodót, Lengyel Ferenc (Basilio) a gondterhelt apát és államférfit, Jordán Adél (Rosaura) a szenvedélyesen szerelmes és hiúságában megsebzett lányt. Segismundóból azért valamivel több maradt: ha Keresztes Tamás nem is játszhatja el a figurához kapcsolódó gondolati ív teljességét, legalább a szem kinyílásának folyamatát megjelenítheti.
Összességében a játék megreked valahol félúton. Nem jön létre az az eredeti, jelentést teremteni is képes forma, mely meggyőzően válthatná fel a hagyományos interpretációt. S bármilyen furcsa is, ehhez ebből a sokat markoló, sok ötletet felvető előadásból leginkább a sajátosan eredeti (színpadi) világot teremteni képes rendezői invenció hiányzik.

Pedro Calderón de la Barca: Az élet álom
A szöveget Mester Yvonne fordítása alapján Kovács Dániel és Várady Zsuzsa készítette. Jelmez: Benedek Mari m.v. Dramaturg: Várady Zsuzsa. Zene: Yonderboy, Keresztes Gábor. A rendező munkatársa: Budavári Réka. Díszlet, rendezés: Kovács Dániel e.h.
Szereplők: Lengyel Ferenc, Keresztes Tamás, Takátsy Péter, Mészáros Béla, Pelsőczy Réka, Jordán Adél.

Katona József Színház, Kamra, 2010. január 30.