Lecsupaszítva kétszemélyes társadalmi dráma: két lúzer, vagy egymás testét, vagy egymás lelkét eszik, ahogy az volni meg lenni szokott pre- meg posztszerelmi korokban…

Miután átvergődtük magunkat a hóakadályokon folyó év január 30-ájának estéjén, és a hólé a Krétakör Bázison lecsurgott cipőnkről, igazán nem esett nehezünkre, hogy rájöjjünk: a szabadulóművész mi magunk vagyunk.
Azért biztos, ami biztos, Süsü (Schilling Árpád) a maga finom módján be is tájolt bennünket, rögtön fölengedés közben. Mármint elmondta, mire számítsunk, mert az elmúlt percekben többen is kérdezték tőle, mi ez az egész.
Na, lámpa le, indítottunk egy színházi tanulmánnyal, az Anyalógiával. Lecsupaszítva kétszemélyes társadalmi dráma: két lúzer, vagy egymás testét, vagy egymás lelkét eszik, ahogy az volni meg lenni szokott pre- meg posztszerelmi korokban, összeházasodnak (ez tuti, a Férfi egyszer feleségeként említi a Nőt), gyerekük születik, nem könnyű, de csak megszokják, annyi emberpárnak sikerült az elmúlt néhány évezred alatt (meg annyinak nem).
Zsúfolt napjainkból egyetlen órácska az egész. A darab hatásos (dramaturgia, konfliktus, nyelvszintek stb.), a színházi megoldások leleményesek (térkihasználás, kompozíció, műfajvegyítés stb.), a színészi játék meggyőző, helyenként még annál is -bb (Sárosdi Lilla érzelmi váltásai, Nagy Zsolt testnyelvi közlései), de amiről elfilózhatnánk így együtt, kedves olvasó, az az, hogy végtére is mitől kéne szabadulnunk, már ha te is ide vagy láncolva, ide a közelembe, éppen.
Hát, ugye, arról kérdez az Anyalógia, hogy hőseinkkel, akik még az átkosban cseperedtek, de már az áldottban szocializálódtak, hova is jutottunk így együtt 2010-re.
Nem mintha a krétakörösök megmondanák: inkább csak azt, hogy gondolkozzunk el végre.
Érzed, ahogy horzsolódik föl csuklódon a bőr?

 

Tóth Ridovics Máté felvétele

Nem tudjuk, honnan jött a Nő meg a Férfi, nem tudjuk, anno miféle iskolák padjait koptatták, és mivel foglalkoznak épp (bár önéletrajzi vonatkozásokról hallottunk susmorogni, tehát vélhetően színházi emberek, de ennek semmi jelentősége), nem ismerjük se rokonaikat, se ismerőseiket. Csak azt tudjuk, hogy valamiért nem hagyta őket a világ fölnőni, ezért – fajfenntartásra érett testben önfenntartásra éretlen lelkek – nem is nagyon találják benne a helyüket. Lehet, megjegyzem, nem is túlzottan keresik. Azt se tudom, rá kell-e egyáltalán lelni.

Nem tudjuk azt sem, miből van többszobás lakásuk és miből élnek, pedig adott anyagi körülményeinkhez viszonyítva ezek nem volnának lebecsülendő információk. Vélhetően azért hallgatják el előlünk a mocskos tényeket, mert fontosak ugyan, de valahogy mégse. Jóval fontosabb rámutatni, hogy a világot – mindennemű propaganda ellenére – nem financiális törvények kormányozzák, hanem pénzben ki nem fejezhető érzelmek. E kimondatlan igazságtalansággal szembesül az ember ebben a lakásszínházban (Bp. IX., Gönczy Pál utca 2., II. emelet, a jegy ára 1500 forint, kivéve a recenzensnek, amiért utólag is kösz).
Ültünkben is érzelmeink uralkodnak rajtunk, minden egyéb csak következmény, szuggerálja Lilla és Zsolt, legyen az személyes egzisztencia vagy a haza sorsa. Minden. Tényleg. A dolgok azon múlnak, hogy – férfiszemszögből nézve – amikor a Nő visszajön hozzánk egy ottfelejtett valamiért, és mi napok óta ülünk az ágy szélén, nem eszünk, nem mosakszunk, aztán csak állunk a kitárt ajtóban, képesek vagyunk-e valamit mondani annak a félrémült másiknak, aki ott bénázik. Vagy ugyanez a másik nézőpontból: értjük-e, mibe büdösödött bele annyira az a félrémült egyik, hogy szólni se tud.
Ez nem pénzkérdés.
És következmény az is, hogy a másik hátat fordít, nekiindul a fene se tudja, minek, az egyik meg megy utána, és néhány másodperc múlva bekövetkezik az, ami az egész színházi tanulmány legszabadulnivalóbb pillanata, hogy ülünk, ahányan csak a szobába befértünk, azok ketten meg a fal láthatatlan túlfelén verik egymást (a Nő nyilván kissé kevésbé a Férfit, mint fordítva), és mi nem mozdulunk a székünkről, padunkról, párnánkról, és nem rohanunk utánuk, hogy hagyjátok már abba, állatok!
Színházba járni ilyen önismereti pillanatokért érdemes. Magánemberként ajtókban ácsorogni persze kevésbé.
Egyébiránt meg a színház csak az illúziókeltés szentélye, azért ezt nem feledjük, Nagy Zsolt színész valójában egy ujjal sem bántja Sárosdi Lilla színészt, mi meg ódzkodunk tovább az egész szabadulhatnéktól, elsősorban húsunkba forrt láncainktól, hogy nem szólunk se otthon, se a villamoson, se a színházban.
Valahogy nagyon másképpen kellene csinálni valamit, mert ebbe a semmittevésbe mi döglünk bele legelőbb. Nem jön mindig a mennyből az a tisztító zuhany, amit Schilling vigasztalólag berakott az Anyalógia végére, és amiről persze sejtjük, hogy az is csak illúzió.
Meghallgatjuk még a koncertet, megnézzük a dokfilmet. Tudod, ez csak egy este volt, időben annyi, amennyi alatt éppen le lehetett takarítani a nagycsarnok előtt a villamosmegállót.
Megyünk haza, zsebünkben a dupla dévédével meg a könyvvel (mi más a címe, mint A szabadulóművész apológiája, kiadta a Krétakör), mindkettő egy 2009-es társadalmi performanszkísérlet keletkezéstörténetét dokumentálja.
Ne cikket írogass meg olvasgass, inkább nézz bele.
Aztán dumáljunk.

A szabadulóművész apológiája (színház, koncert, DVD-bemutató)
Anyalógia
Szereplők: Sárosdi Lilla, Nagy Zsolt. Szaxofonon kísér: Lawrence Williams. Operatőr: Rév Márton. Rendező: Schilling Árpád.
Analógia (Koncert és kiállítás)
Koncertmester és zeneszerző: Dargay Marcell. Kiállítás-koncepció: Fancsikai Péter, Takács Árpád. Közreműködik: Dinyés Dániel, Földesi Péter, Futó Balázs, Nevelő János és az Accord Quartett.
Apológia (Filmvetítés és beszélgetés)
A film rendezője: Németh Gábor Péter. Operatőr: Németh Viktor Csaba. Főszereplők: Sárosdi Lilla, Schilling Franciska, Schermann Márta, Nagy Bea, Kollár Adél.

Krétakör Bázis, 2010. január 30.