Ezen az anyagon változatos pályafutása során egyszer sem dolgozott író, s bárhogy divatos tagadni e színházi munkakör jogosultságát, az író hiánya még 2010-ben sem előny.

Felsorolni is hosszú, hány metamorfózist ért meg százötven év alatt az Henri Murger által 1845-ben földobott téma a párizsi művészsors viszontagságairól, amelyekből a legnagyobbak, egy Heine, egy Liszt, egy Chopin vagy akár egy Balzac sem vonhatták ki magukat. Volt történetfüzér, színdarab, regény, majd opera (mindjárt két nagy mestertől is), aztán film, majd újabb színdarab, a két utóbbi ugyanannak a művésznek, a finn Aki Kaurismäkinek kamerájából, majd tollából. És most itt a legújabb változat, amelyet a finn alkotó munkái nyomán dolgozott át a rendező Ascher Tamás és dramaturgja, Gáspár Ildikó. A halhatatlanságot a most háromra fogyatkozott négy murger-i bohém viselt dolgai kétségkívül a Puccini-operának köszönhetik, s ezen – bármilyen jól esnék az ellenkezőjét állítani – az Örkény Színház-i bemutató sem változtat (noha az operáéval azonos címéből a kassza minden bizonnyal profitálni fog).
Valószínűleg Puccini, illetve szövegírói briliáns ösztönéből fakadt a felismerés, hogy a téma, a maga színes miliőjével, romantikus helyzeteivel és figuráival, érzelmileg pompásan kiaknázható melodramatikus cselekményével leginkább az opera színpadán érvényesülhet. (A halhatatlanság persze a többletnek, a lényegnek: a zenének, azaz Puccini zsenijének köszönhető.) Kaurismäki filmjét sajnos nem láttam, de a filmnek számos szuverén eszköze van egy önmagában nem túl jelentős sztori átdimenzionálására. Az Örkény előadásán ezt a csodát egy személyben a vendégrendező Ascher Tamásnak kellene megvalósítania. A történet tudniillik továbbra is banális, a figuráknak csak mesterségük van, egyéniségük alig, és cselekmény híján a drámai feszültség röpte is alacsony. Ezen az anyagon változatos pályafutása során egyszer sem dolgozott író, s bárhogy divatos tagadni e színházi munkakör jogosultságát, az író hiánya még 2010-ben sem előny.

 

Szandtner Anna, Hámori Gabriella és Széles László / Koncz Zsuzsa felvétele

A fent jelzett csoda, amit Ascher remekművekkel is művelni tudott, a Jó gyerekek képeskönyvében pedig autonóm társalkotóvá lépett elő, ezúttal elmarad. Amit kapunk, az egy, sok önismétléstől nyűgözött élőképsorozat – bocsánat, félrefogott a klaviatúrám, életképet akartam írni. Ezen belül, ennek a keretében és határai között érvényesül a rendező egyénisége, nagyszámú művészi kvalitása. Az irónia, ami bizonyára az utolsó korszak, talán Kaurismäki és mindenképpen Ascher hozadéka, finoman poentírozza a máskülönben kiszámítható dialógusokat, ötletek bugyborékolnak, és a szereplők egymáshoz való viszonyának gyöngéd árnyalása is utal rá, hogy a pénznek való kiszolgáltatottságot esetleg emberséggel és szolidaritással lehetne ellensúlyozni.

Mókás különben, hogy eltekintve a Vízköpőtől – „akit” a szemközti galérián Polgár Csaba mindjárt ki is figuráz -, az előadás vajmi kevéssé franciás. Az egyetlen párizsi jelenség, már csak alkati okokból, pikáns arcocskája nyomán is, Hámori Gabriella (Mimi), a három bohémek inkább – s Aschernél ez talán nem véletlen – oroszosak, festői orosz homelesseket mintáznak, sőt, Debreczeny Csabáról (Marcel) még az is elképzelhető, hogy most jött a Gulagról, Csuja Imre (Schaunard) pedig vidékről szalajtott kupecnek is beválnék; igaz, Széles László (Rodolfo) inkább a XX. század eleji magyar klasszikusok nimolistáira hajaz. Ami az ötleteket illeti, nekem igen tetszett a kétszer is életre kelő, egyszer tapsikoló, egyszer meg mozdonyként füstöt okádó Vízköpő, s az előadás csúcspontjának éreztem Szandtner Annának (Musette) a festménybeli Vörös-tengert megszemélyesítő fátyol-táncát (ami épp oly megérdemelten aratott nyíltszíni tapsot, mint a Macskajátékban Kerekes Éva Egérke-monológja). Szép látvány a nézőket búcsúztató zárókép is: Mimi gazdátlan maradt barna cipője az üres színpadon. Amely Izsák Lilinek köszönhetően maga is szolgál gagekkel, így a falból kihúzható csehó-asztalokkal meg az ugyancsak keljfeljancsiként előpattanó-visszaugró lépcsőkkel. Mellesleg kedves kis bravúrokat tudnak a színészek is, akik zsonglőrként, tévedhetetlenül dobják s kapják el a labdákat és poharakat.
Nagy-nagy ötlet az is, hogy szívünk mélyén titkon Puccini-reminiszcenciákra várva Mozartot kapunk: abból az alkalomból, hogy Mimi és Musette operába megy, a társulat (természetesen a színpad tetején helyet foglaló kamaraegyüttes kíséretével) a Figaro házassága nagy ensemble-jelenetét adja elő, énekesekként is profi módon helytállva.
Örömmel láttam a másik vendéget is: a Krétakörből a szabadpiacra kilépett Terhes Sándor színesen abszolválja a negatív figurákat, akik mind a tőkét, szolidabban mondva a pénzt képviselik. Szóljon Ascher eleganciája mellett, hogy a tény megállapításán túl nem aktualizálja, s csak a közlés szintjén tematizálja a művész-nyomort. A művészsors egyébként mai napság közvetlenül nem is a pénzzel ütközik, hanem elsősorban a politikával, amelynek a bohéméletben (kis b és nagy B) vajmi csekély szerepe volt. (Lajos Fülöp csak gazdagodásra bíztatta, de amúgy békén hagyta a polgárt.) Ez sem érdektelen aspektus, de megpendítéséhez nem érdemes Henri Murger-hez fordulni ihletért.

Aki Kaurismäki: Bohémélet
Henri Murger regénye alapján készült. Fordította: Jankó Szép Yvette. Magyar színpadi változat : Gáspár Ildikó. Díszlet: Izsák Lili. Jelmez: Szakács Györgyi. Zene: Matkó Tamás. Világítástervező: Bányai Tamás. Asszisztens: Érdi Ariadne. Rendező: Ascher Tamás.
Szereplők: Széles László, Debreczeny Csaba, Csuja Imre, Hámori Gabriella, Takács Nóra Diána, Szandtner Anna, Terhes Sándor m. v., Kerekes Viktória, Máthé Zsolt, Polgár Csaba. Közreműködnek: Csernák Klára (szaxofon), Murányi Márta (harmonika), Rohmann Ditta (cselló),
Herczeg Tamás (basszusgitár), Matkó Tamás (zongora).

Örkény István Színház, 2010. február 13.