Ez voltaképp Gidró önálló estje: monológ, a legmagányosabb műfaj.

Gidró Katalin és Horváth Illés / Schiller Kata felvétele

Az angyalok faja ma a kihalás szélén áll. Különösen így van ez a kényelmesen felújított, egyen-kultúrházakban. Persze nem szeretnék visszahátrálni a középkorba sem, és felszámolni a csatornázást. Kész haszon, hogy Visky András angyalmonológja helyet kapott az Aranytíz felújított terében. Még akkor is, ha az ötlet a szent rítus és a profán kultúrafogyasztás boncasztaltípusú találkozása. Persze nem az Aranytíz hibájából, inkább mert Bodolay Géza rendezésében az irodaházra emlékeztető steril berendezés tere olyan angyalbőr, ami szemmel láthatólag nagy a Visky-drámára: lóg-lifeg rajta, mintha nagyobb lenne egy számmal.
A Megöltem az anyámat, a Visky-monológok (Júlia, Kaddis) sorát folytatja. A dráma ezúttal sem külön szereplők, hanem egyetlen hasadt én belső hangjai, identitásai és őrangyala között zajlik. A (fő)hős, Griguca Irén, egy ártatlan Élektra, egy mitikus sorsú állami gondozott: végig az ő szemével látunk mindent. A rítus szerint ennek az Élektrának meg kell ölnie magában az anyát, aki cserbenhagyta. Mert „amikor majd gyilkossá válsz végre, csak akkor reménykedhetsz a megmenekülésben” – szól Visky egy verssora. Aki pedig meghal, az kővé válik ebben a belsőanya-gyilkos világban. De kövek az előadásban csak jelzésértékűen szerepelnek. Hol ha nem is vár, de kőtenger állott Viskynél, ott most csöpp kőhalom. Igaz, hogy szép megoldás a közönséget tekinteni a kővé vált holtak seregének. De így a látvány minimalista marad, és szembetűnőbb lesz a kopott ágy, a kényelmes fotel és a modern íróasztal össze nem illő, mindenféle spiritualitástól mentes látványa, amely az árvaházi élet realisztikus terére utal, ha meg nem is jeleníti. Képileg semmi sem varázsol a profán árvaházból, mitikus „Vidám Állami Gyerekmegsemmisítő Intézetet”.
Ez különösképp nagy felelősséget ró a két színészre. Személyiségükből kéne kihallanunk a Visky-darab alaphangnemét. Gidró Katalin a görög drámák mintájára hírnök, de önmaga hírnöke, egy személyben kell mesélnie saját történetének valamennyi szereplőjéről. Ez voltaképp Gidró önálló estje: monológ, a legmagányosabb műfaj. De mivel Visky szerint a monológ eleve lehetetlen, Irén tudatában fel-feltűnik barátja, máskor őrangyala, Csipesz (Horváth Illés). Mikor Csipesz épp barát és nem jelenés, meg is jelenik a színpadon, különben a rendezés sajnos száműzi a színpad szélére. Nincs helyük az angyaloknak a hús-vér színészek között (jelenések, mars a sarokba!). Ezért a csillagszemű Gidró Katalin túlságosan magára marad. És míg mitikus önkeresése folyamán ezerféle arcot kéne mutatnia, főleg álgyermeki és dühös arcait váltogatja, no meg nagyon artikulál. Horváth Illés sem őszintébb hétéves, és kicsit civilen unott, mint sarokba küldött őrangyal. Mintha a kottát olvasnák, de a Visky-partitúrából nem lesz zene, az árvaházi passiótörténetből pedig, darab ide vagy oda, nem lesz valódi örömünnep.

Csak azok a részek működnek, ahol Visky már eleve színpadra írta a jelenetet és nincs szükség adaptációra. Ilyen, amikor Irén és Csipesz „csipeszül” beszélnek. Mert az árvaházban, ami még az Iskola ahatáronnál is kegyetlenebb hely, jól bevált fenyítési eszköz a gyerek nyelvén a csipesz. A kipeckelt szájú gyerek ugyanis nem beszél. Azaz dehogynem, egy gyerek mindig beszél, csak így „tsipeszül” a saját nyelvén, amit senki más nem ért meg, de ők egymást tökéletesen: pont mint az angyalok.

Visky András: Megöltem az anyámat
Asszisztens: Márton Andrea. Rendező: Bodolay Géza.
Szereplők: Gidró Katalin, Horváth Illés.

Aranytíz Kultúrház, Budapest, 2010. február 14.