Márpedig a túléléshez nem a hősiességen át vezet az út, hanem ha farsangnak fogjuk fel az életet, és mindig új identitást akasztunk le magunknak.

Ha Shakespeare-nél színház az egész világ, akkor Weöresnél karnevál. Maszkos alakoskodás az életben maradásért, abszurd körmagyar a halállal: török, magyar és sok más népzene dallamára, fergeteges tempóban. A Katonában Vajdai Vilmos és Makó Péter remek zenéin pörögnek tova az epizódok, annyiféle a zene, mint ahány a szereplők nyelve, és a jelmez, amely folyton cserélődik a színészeken. Közben a személyiség állandó marad, és nem feledi identitását a sok átöltözés közepette. Mert még ha két fejük is van ezeknek a fenevadaknak, akkor sem kétarcúak: belül végig tudják, kik is ők. (Igaz, sokszor csak azért, hogy ne feledjék, kinek az elkárhozandó lelkét kéne a gyehennától megmenteniük.)
Túl akarják élni 1686-ot. Buda visszafoglalására ezúttal sakkparti formájában kerül sor. Persze nem játszmán nyerik el a Habsburgok a várat, hanem maguk a szereplők tekinthetők sakk-bábfiguráknak a pepita színpadon. Ez a szép forma azonban inkább csak jelzés az előadás kezdetén: sajnos az aljzat később már kizárólag egy hatvanasévekbeli kocsma padlóját juttatja eszünkbe. Ellenben a sakk-bábhősök játékossága, vidámsága, sírva vígadása, végig megőrződik.
A magyar színház egére, ahol Kukorelly Endre szerint megannyi magányos sirály és vadkacsa szálldos, most fölrepült egy hol felmagasztalt, hol kárhoztatott, ritka, magyar madár is, A kétfejű fenevad. Egyébként ez a „kétfejű pintyőke” talán nem is annyira ritka ezen az égbolton, még maga a rendező, Máté Gábor is játszott Babarczy kaposvári Kétfejű-rendezésében (éppenséggel főszerepet).
Weöres Sándor színművének második fele anno meg sem jelenhetett, egyből betiltották, hiszen a verseiben oly apolitikus Weöres darabjában a kétfejű sas politikai szimbolikája minimum kettős: jelenti a török hódoltságot elsöprő Habsburgokat és az orosz megszállókat egyaránt. Máté Gábor rendezése nyilvánvalóbbá teszi ezt a vonatkozást, mint a korábbi rendezések, mégsem ez benne a fontos. A sakktábla kockái idővel elfelejtődnek, egy szocreál presszó kockás padlója marad, ami Ascher Ivanovjának reménytelen terét juttatja eszünkbe, és ez a tér nem annyira múltidézés, mint inkább hangulat-kivetülés. Ráadásul a Kétfejűben álom és valóság furcsán keveredik, és ez az ugrálás a szocializmusba összemossa az idődimenziókat, így valahol beleillik az eredeti álomszerkezetbe is.

Fekete Ernő és Ónodi Eszter / Koncz Zsuzsa felvétele

A Katona színpada ezúttal egy kozmikus színházi öltöző. Mennyei fregolikon lóg a sok ruha, és ez az, ami teszi az embert: mássá. Márpedig a túléléshez nem a hősiességen át vezet az út, hanem ha farsangnak fogjuk fel az életet, és mindig új identitást akasztunk le magunknak. Csupa „nagy túlélő” tükröződik egymásban, közülük csak a főhős, Ambrus vállalja fel önmagát, ezért menekülnie is kell, ez az alaptörténet. De ebben a forgatagban a főszereplő is az egész része, és a vallás ugyan szent számára, nőit mégis cserélgeti – a fölötte cserélődő uralkodók mintájára. Ezekre a szimmetrikus életekre a darab kínál is néhány tükörszerepet, szerepösszevonást. Így játszotta már egy szereplő Leát és Evelint, Ambrus két, álmában összemosódó szerelmét. Illetve Ibrahimot, az Ambrust rejtegető török-álruhás zsidót, és a vérnősző, térítő bencés apátot. Ezek közül az előbbi a jelentéstelibb szerepkötés, de Máté Gábor rendezésében most a második elevenítődik fel. Viszont újdonság, hogy sok színész játszik több szerepet, és ha a szereptöbbszöröződésekben nincs is mindig konkrét jelentéstöbblet, önmagukban is jól érzékeltetik az identitásvesztés érzését, még akkor is, ha a konkrét megoldások mögött többnyire praktikus okok keresendők inkább.

Persze a darab történelemszemlélete is pragmatikus: ehess, ihass, ölelhess, alhass, de nem kell a mindenséggel mérned magad. Miért is ne, egy abszurd világban? A Janus-mosoly erősebben fel-, és ritkábban legördülő lüktetése akkor hajlik komikusból tragikusba, mikor Ibrahim (Fekete Ernő) és Susánna (Ónodi Eszter) búcsúzik egymástól. Mert Máténál Susánna valóban szereti Ibrahimot. És talán Ibrahim még sosem szerette annyira alázatosan sem lányát, sem szeretőjét, mint most, Fekete Ernő játékában. Pálmai Anna is másmilyen Lea Máté Gábor rendezésében: szende lány helyett, kellő tartás és szenvedély van benne. Alakításának fontos momentuma, hogy amikor, akár egy élő feszület, a falhoz tapad hevületében, a szereplők közül egyedüliként hittel tagadja meg addigi énjét. Pálmai számára eddigi alakításai után újszerű állomás Lea szerepe. Ónodi Eszter pedig ismét vadmacska szerepben tündököl. Vibrálóan rezignált, gyöngéden gőgös, lilacsizmás démon. Tenki Réka sikoltva kacagó és kacagva sikoltó tünemény. A fekete, vörös és szőke nőktől körüldongott, mesebeli legkisebb királyfi Kovács Lehel kiköpött Ambrus deák, tökéletes a szerepre. Körülötte kering a maszkabál: Rajkai Zoltán jólelkű dühöngő őrülteket, Kocsis Gergely szovjet, bőrkabátos alakváltó csendőrt, Hajduk Károly kedvesen agylágyult labancot, Dankó István onanizálásra mindig kész fickót (is) játszik. Bán János és Szacsvay László bábduettben remekel, Ujlaki Dénes mélázó elvetemült mint kivégzésre ártatlanokat válogató tábornok, Kovács Ádám pedig mackónadrágos és vagány Hercsula.
A szálldosó fregolikról lógó ruhák maguk is bábok: üres és élettelen jelmezek. Égi jelek arról, hogyan ügyeskedjünk, ha földi gond emészt. Bundák, amiket Susánna levet és továbbad, akár a férfiakat. Szereplehetőségek, amelyekbe a Katona színészei ismét koboldügyességgel bújtak bele.

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad
Díszlet: Cziegler Balázs m. v. Jelmez: Füzér Anni m. v. Zenei munkatárs: Vajdai Vilmos, Makó Péter m. v. Dramaturg: Ungár Júlia. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Máté Gábor.
Szereplők: Ónodi Eszter, Pálmai Anna, Tenki Réka, Bán János, Dankó István, Fekete Ernő, Hajduk Károly, Kocsis Gergely, Kovács Ádám m.v., Kovács Lehel, Rajkai Zoltán, Szacsvay László, Ujlaki Dénes.

Katona József Színház, Budapest, 2010. február 21.