Bagossy Lászlónak is volt egy mindent meghatározó ötlete: Ödön von Horváth cselekményének színhelyét, az 1931-es müncheni Oktoberfestet bábszínháznyi kivágásra szűkíti.

Az ötlet nagyszerű dolog, a rendezői művészet egyik legfontosabb eszköze. Ötlet volt Peter Brooknál a Leart bőrbe öltöztetni, Ljubimov Hamletjében a függönnyel jelképezni a zsarnokságot; Horvainál a Három nővérben az enteriőrbe hullottak a falevelek, Zsótér Arturo Uijában bájos színésznő a tömeggyilkos diktátor. Emlékszünk is mindezekre, de úgy, mint magukban is jelentős előadások jellegzetes érdekességeire.
Bagossy Lászlónak is volt egy mindent meghatározó ötlete. Ödön von Horváth cselekményének színhelyét, az 1931-es müncheni Oktoberfestet bábszínháznyi kivágásra szűkíti, amelybe díszlet nem fér, s a színészekből csak részletek láthatók: hol a fejük hiányzik, hol fejjel, de csak fél karig, másszor fél combig vagy derékig, esetleg középen kettévágva vannak jelen, az alájuk rakott dobogó magasságától függően. A megoldás több mindent kifejezhet, mondjuk, hogy a prefasiszta környezetben csonka emberi lények vegetálnak, akiket egy nagy bábjátékos mozgat, és ez a látvány meglepi, egy ideig el is szórakoztatja, netán elgondolkodtatja a nézőt. Hamarosan azonban megszokottá válik, és ezzel együtt idegesítővé. Kezd hiányozni a színpad, esetleg a helyszínről valamit eláruló díszlet, és még inkább a teljes színészi test és annak térbeli jelenléte, amit mindközönségesen játéknak nevezünk.

Kivált mert termett itt egy másik, ugyancsak meghatározó ötlet is: a zongorista állandó színpadi jelenléte és visszatérő narrálása, amellyel vagy csak a következő jelenet sorszámát mondja be, vagy azt egy-két nem túl szellemes, egyszerűcske mondattal be is konferálja. (Nem tudtam eldönteni, hogy Darvas Ferenc előadásmódja szándékoltan ilyen száraz és unott-e, célzatosan súrolja-e a dilettantizmust.) Ekként a játék az egyes jelenetek alapgesztusára szűkül, stroboszkópszerűen töredezett lesz, folyamatossága megszűnik, s a részletek veszik át az uralmat, elveszítve az egészhez alkalmazott kifejezőképességüket. Összeütköző sorsok helyett lazán összefércelt helyzetgyakorlatokat látunk.
Mindezekhez képest csak mellékesen jegyzem meg, hogy kár volt elvetni Gáli József költőien tárgyilagos, telitalálatokban gazdag fordítását, melynek helyébe Parti Nagy Lajos márkanevén kívül ezúttal semmilyen új értéket nem szállított. Miért jobb a német kancellárt abszolút fölöslegesen idéző Merkel Franci, mint a Gáli-féle Szemes Franz? Mint ahogy nosztalgikusan szólalt meg bennem az 1983-as kaposvári előadásnak a haláltáncot felfokozó, a vásárit a karikatúráig élező, egyszerre atmoszferikus és ironikus zenéje is. (Selmeczi György szerzette.)
És persze az akkori nagy négyes, Koltai Róbert és Csákányi Eszter, Lukáts Andor és Pogány Judit, akik, Ascher Tamás vezérletével, nem egy szűk kivágatban, hanem teljes színészi pompájukban mutatkozhattak meg. Örkény színházi utódaik nem kaptak erre lehetőséget, bár vannak, akik gúzsba kötve is táncolnak (esetleg

még örömet is lelnek a kihívásban). Hámori Gabriella (Erna) csapongó játékossága, fantáziája, szuggesztivitása kitör a szűk keretből, Szandtner Anna (Karoline) pedig érdekes mimikával hitelesíti Karoline szánalmas váltásait. Merkel Francihoz a rendezőnek végre volt egy színészre, adott esetben Széles Lászlóra szabott ötlete is: jól eltalált a figurát jellemző kedélyes, mondhatni, bábszínházias brutalitás, amellyel az ő Ernáját rendszeresen fejbe vágja és a földre teríti, és Hámori Gabriella kitalált ehhez a rítushoz egy vicces bábuszerű reagálást is. Polgár Csaba (Kasimir) azonban merev, szegényesen száraz játékkal törődik bele a korlátokba, melyeket Mácsai Pál (Speer) lazán tüntet el, egy világfias öreg kéjenc komplett zsánerképével.
A fináléban színészek és segítőik pillanatok alatt tüntetik el a bábszínpadot, és rekonstruálják az eredetit; a tapsrendben már komplett, fejjel, törzzsel és végtagokkal felruházott színészeket látunk. Magam Ödön von Horváth csodálatos darabját is el tudtam volna képzelni ebben a keretben.
••••
Tisztelettel jelentem: én tudom, hogy ez egy konzervatív, ha ugyan nem vaskalapos kritika. Azt sem tagadom, hogy nálam az off és az off-off hátránnyal indul: kezdeti ellenállást kell legyőznie ahhoz, hogy némely esetben magával ragadjon. Az Örkény színházi Kasimir és Karoline esetében kívül maradtam, sőt, megfosztva vagy éppen elárulva éreztem magam (és toleranciámat tovább csökkentette a gondos műsorfüzetben egy csúnyán összecserélt „amely – ami”). Átadom a terepet a produkció avatottabb ítészeinek. Vigyázat: a laikusokban nem bízhatni. Művelt, jó ízlésű partnerem ezzel állt fel: „Te, ez egy rossz író.”

Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline (Örkény Színház)

Fordította: Parti Nagy Lajos. Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Ignjatovic Kristina. Dramaturg: Gáspár Ildikó. Asszisztens: Érdi Ariadne. Rendező: Bagossy László.
Szereplők: Polgár Csaba, Szandtner Anna, Csuja Imre, Mácsai Pál, Széles László, Hámori Gabriella, Máthé Zsolt, Kiss-Végh Emőke, Balassa Jusztina, Darvas Ferenc.