Mendel Singer, vagyis egy egyszerű ember, valamikor az első világháború után azt mondja Amerikában, hogy „Istent akarom elégetni”.

– Aztán meg neked mi bajod a 20. századdal? – kérdezem érettségire készülő lányomat.
Valahogy nem szereti neki a történelmét, célozgatott rá. Most tanulja éppen, a célegyenesben.
Na, ja, kacsintok össze magammal a háta mögött. Megértem. Sok szeretnivaló mintha nem is volna benne; tudom apámtól, apám apjától. Elmondták, mert túlélték, amíg tehették.
A gyerek mindenesetre válasz nélkül hagy, én meg belefeledkezem Joseph Roth regényébe, a Jóbba, mert jön a Münchner Kammerspiele vendégszerepelni Budapestre, színpadra alkalmazták a művet, készüljünk föl rá.
Ez eddig rendben is volna: de miért nem szereti a lányom a 20. századot? Csak piszkál a kérdés. Én vagyok persze a szamár: minek kíváncsiskodom folyton.
Vegyük például ezt a Mendel Singer nevű zsidót, aki valahol az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország közös peremvidékén tanítóskodik, próbálja abból eltartani a feleségét és négy gyerekét, mígnem jobbnak látja továbbállni a lehetetlenségből az ígéret földjére. Ígéret földje: túl az Óperenciás-tengeren (innen nézve: Atlanti-óceán). Csak hát valami Lelkiismeret nevű tücsök, esetleg holmi Hovatartozás feliratú, idegrendszereken viselt póló ott sem hagyja nyugodni, pedig azon a – nekünk – messzeségen nem söpör át még háború sem (az utókor fölfogásában világ-, viszont első, mert a kortársak közül ki sejthette volna, hogy eljő majd a második is, viszont még világabb). Igaz, van baja egyéb annak a Mendelnek. Annyi, amennyivel rá is szolgál, hogy egy regény főhőse legyen.
Félre kicsit a könyvvel.
Vegyük magát ezt az osztrák írót, a Joseph Rothot, aki született valamikor a 19. század végén valahol az Osztrák-Magyar Monarchia keleti, Oroszország nyugati szélén, hogy negyvenöt évvel később, 1939-ben – már az Anschluss után, de még Lengyelország lerohanása előtt – súlyos alkoholproblémákkal küzdve, Európa nyugati peremvidékén, Párizsban múlhasson ki ebből az árnyékvilágból. Mint emigráns. Aki csak lélekben szelt át egy óceánt, mert a gyomra tán már az elhajózás gondolatától is háborgott.
Olvasnék tovább, de valami a szemembe megy.

Forrás: http://www.muenchner-kammerspiele.de

Csak a földrajzi hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy a monarchia északkeleti csücske, nevezett Galícia területén – ahonnét szerzőnk és regényhőse anyakönyvileg és írói képzeletileg származik – fekszik Auschwitz is. Csakhogy az ottani koncentrációs tábort 1940-ben kezdték építeni, amikor Roth már halott volt. A Rót Jóskáknak sejtelmük sem lehetett arról, hogy az elkövetkezendő években majd egymilliónál is több embert fognak ott kellően megideologizálva meggyilkolni.
És további földrajz a lányom középiskolai atlaszából, ahogyan az íróasztala mellett matatok, miközben ő tusolni készül. Magyarország annak a görbe útnak a vonalán fekszik, amelynek mentén, mondjuk, egy galíciai zsidó Lembergből (a jelenlegi Lvovból) eljuthat a francia fővárosig. Kábé, ahogyan egy egyszerű ember egyfajta utat megtesz a 19. század végétől a 20. harmadáig-feléig, keletről nyugatra.
Próbálnék beszélni a gyerekkel erről az ezerszer átkozott 20. századról. Próbálnék beszélni egynémely 20. századi zuhanyozásról. Többször is nekirugaszkodom, de valahogy nem jön össze.
Kora tavaszi este van, az embernek még plédbe burkolózva esik jól olvasni a lámpafényben.
Próbálnám elmondani, hogyan lehetséges az, hogy a Hiob (Roman eines einfachen Mannes – magyarul Jób (Egy egyszerű ember regénye) – 1930 Münchenében még meg tudott jelenni.
Próbálnám elmondani, hogy 1944 nyarán – mozgókép van róla! – a budapesti ember még vidáman fürdőzött a székesfővárosi strandokon, miközben a marhavagonok – emberekkel zsúfolva – egymás után gördültek át határainkon, a német hadvezetők meg már fontolgatták, hogy idővel csak föl kéne robbantani azokat a katonai szempontból stratégiai fontosságú átkelési pontokat, amelyeket mi akkor is, most is Duna-hidakként szoktunk emlegetni. Margit meg Lánc meg Erzsébet. Meg valami Szabadság, általánosságban persze.
Kétharmad évszázada hitleri aknák Széchenyi városában. Petőfi meg Ady meg Radnóti városában.
Most mit mondjak a lányomnak? Radnóti verseit például szereti. Babitscsal nehezen birkózott, de Kosztolányi bejött, nagyon is. Ahogyan az a marha Karinthy Frici is. Most hogy mondjam el neki, hogy a Frici gyönyörű felesége, miután megözvegyült, kitántorgott Amerikába, és hiába mondták neki, hogy Aranka, Aranka, haza ne menj, csak legyintett és hazajött, hogy aztán Zalaegerszegtől meg ne álljon egy megsemmisítő táborig.
A lányom ismeri a bibliát. Ismeri nyilván Jób történetét is, bár sose beszéltünk róla. Jóbét, akit próbáknak vetett alá az Úr, amikor olyan szenvedéseket rótt rá, amelyek földi halandónak már-már viselhetetlenek. Tán nem is tudta se Jób, se az Úr, tulajdonképpen miért, bár ez utóbbi azért valószínűtlen.
Vissza a regényhez.
„Választott ember Mendel Singer, ez nem kétséges. Jehova iszonyatos hatalmának szánalomra indító tanújaként él a többi ember között, akiknek dolgos hétköznapjait nem dúlja fel semmiféle szörnyűség”, írja Joseph Roth a 20. század húszas éveinek végén – a KZ-t gyerekfejjel ugyancsak megjárt, ám még Nobel-díj előtti – Kertész Imre évtizedekkel későbbi fordításában.
Mendel Singer, vagyis egy egyszerű ember, valamikor az első világháború után azt mondja Amerikában, hogy „Istent akarom elégetni”.
Mondjuk, úgy a regény aranymetszése táján. „Arbeit macht frei”: a holttestek szájából kitörték az aranyfogakat. Aztán egységes tömbökbe olvasztották.
A regény legiszonyatosabb mondata ez. „Istent akarom elégetni.” Különösen annak tudatában, hogy a szerzőnek, amikor leírta, fogalma sem lehetett arról, hány és hány történelmi város közelében száll majd a krematóriumok füstje, miközben attól néhány kilométerre élik békés hétköz- és ünnepnapjaikat az emberek, legföljebb egymást kérdezgetik vállvonogatva:
– Mi ez a furcsa szag?
A lányom, a lányom.
Jaj, csak ne történjék vele olyasmi, amiről Joseph Roth ír. Hogy az embert „a fájdalom bölccsé érleli, a rútság jóságossá, a keserűség szelíddé, a betegség erőssé”.
Jaj, csak semmi keserűség, betegség ebben a 21. században. Még épp csak belekezdtél, Uram!
És akkor most?
És akkor most 2010 van, néhány nap, és jön a Münchner Kammerspiele. A német gyerekek beleöregedtek, hogy háromnegyed évszázada igyekeznek földolgozni valamit, ami csupa rútság, csupa fájdalom.
Ők legalább igyekeznek.
Jön a Münchner Kammerspiele, és hozza a Jób (németesen Hiob) című előadását (megjegyezem, az osztrákok 1978-ban háromrészes tévéfilmet forgattak a történetből). Jön a Müncheni Kammerspiele a Nemzetibe, és fölteszi nekünk azt az egyszerű kérdést, hogy miért kell szenvednie annak, aki nem szolgált rá. Állnak, ülnek, fekszenek majd a színészek az időgép-díszlet előtt, lepereg a színpadon fél évszázad, és azt kérdezik, az igazságtalanság hogyan fér meg a – különben, egyébként – jó Istenben a remélt igazságossággal.
Kislányom, kislányom, gyerünk a színházba be! Tudok egy olyan színházat, hogy az valami… valami valami.

(Joseph Roth: Jób. Egy egyszerű ember regénye. Fordította Kertész Imre. Kiadta az Európa Könyvkiadó 1989-ben.)

2010. március 20.